mandiner
Meg kell mutassam az embereknek, hogy nem a vagyon teszi az urat,
hanem az erkölcs. És hogy nem a rendszerek a fontosak az emberiség
életében, hanem a hűség, a tisztesség és a jóakarat.
(Wass Albert: Elvész a nyom)
Furcsa szavak jutnak néha az ember eszébe, olyanok, melyeket már jószerével el is felejtettünk, vagy egyáltalán nem az eredeti értelmükben használjuk őket. Ilyen szó például a hűség. Kétség nem fér hozzá, hogy a hűség valamikor – boldogabb korokban – az emberi kapcsolatok szervezője volt. A hűség fogalma, a vele szorosan összefüggő becsülettel és bizalommal együtt mára teljesen üressé vált, csak olyan szánalmas szóösszetételekben maradt használatban, mint a fogyasztói bizalom meg a márkahűség. A hűség: lemondás, lemondás pillanatnyi érdekeinkről, megfontolásainkról – bármilyen vonzóak legyenek is azok – egy korábbi döntésünk és adott szavunk nevében. Persze, tudjuk, a hűség irracionális, nincs, vagy csak kevéssé van az értelem hatálya alatt, érzelemként gondoljuk el és éljük át, pontosan ezért hal ki racionalista korunkban. A hűség az valami régimódi dolog.
Az, hogy valamit vagy valakit értelmünk ítélőszéke elé állítunk (Nietzsche nyomán meg kell vallanunk, hogy ezen az ítélőszéken az értelem egy személyben az ügyész és a bíró is), hogy eldöntsük: követésre érdemes-e és ha ezen ítélet kedvező, követi fogjuk; az nem a hűség. Hiszen értelmünk ítélőszéke igencsak ingatag valami. Új tapasztalatok és tudások nap mint nap írják át mindazt, amit a hétköznapokban igaznak, helyesnek hiszünk, így azután a ma követni gondoltat holnap inkább hibának, elvetendőnek látjuk, az, amit hűségnek neveztünk, nem viseli el ezt. A mai kétely tort ül a tegnapi hitünk teteme felett, mi pedig sodródunk, forgunk mint őszi avar a szélben és – mivel az istenek először az eszét veszik el annak, akit el akarnak veszejteni – úgy éljük ezt meg, mint a sas röptét.
