mandiner

Valami más lesz, valami silányabb – Interjú Kemény Istvánnal

Európa és hazánk jövőjét is szkeptikusan látja Kemény István költő, író, de úgy véli: ilyen helyzetben felértékelődik a költészet. Az utóbbi időszakban közéleti témájú versei és A királynál című kötete kapcsán egyre szélesebb körben megismert költővel pályafutásáról, a költészet jelenlegi hazai szerepéről és az irodalmi életbe belépő lányairól is beszélgettünk.

A „veszett nagy nyilvánosság” 2011 februárjában érkezett meg igazán, amikor a Holmiban publikáltad a nagy port kavart Búcsúlevél című versedet. Számos válaszvers, cikk, blogbejegyzés, elemzés, komment született miatta. Kálmán C.György kikiáltotta az év versének, és több helyen is azt lehetett olvasni, hogy a Búcsúvers megújította a magyar közéleti-politikai költészet hagyományait.

Jobbról és balról is értelmezték a Búcsúlevelet, de többnyire leegyszerűsítve, a napi politika felől, aminek nem örültem. Ez a vers arról próbál szólni, hogy évtizedek óta nagyon nagy baj van Magyarországon lélekben, gondolkodásban, mentalitásban, akkora, ami elől talán jobb lenne menekülni. És hogy én elmenekülni nem tudok, de nem tudok megoldást sem. Nem megosztó verset akartam írni. Éppen ellenkezőleg. Személy szerint persze örülök, ha sikerült bármit is megújítanom a magyar költészetben, de nem egy ilyen negatív verssel szerettem volna ekkora nyilvánosságot.

Szerinted mi lehet az oka, hogy a politikai-közéleti költészet nem volt divatban az elmúlt évtizedekben?

A diktatúrában a politikai-közéleti költészet kötelező volt, a líra csúcsa - amitől teljesen elértéktelenedett, a végén meg már mindenki röhögött rajta. És aztán a kilencvenes évek mindenről inkább szólt, mint a költészetről. Például arról a reményről szólt, hogy megyünk az Európai Unióba, van jövő, belátható időn belül Magyarország is gazdag és pont annyira boldog lesz, mint a Nyugat, mert történelmileg egyszerűen erre van ítélve (mint például Görögország ugyebár…). Ez a pozitív jövőkép volt a fejünkben. Aztán beléptünk, jött egy-két tétova év, majd kitört a gazdasági válság, és ma úgy tűnik, hogy ha kikerülünk is ebből valaha, az az ideális EU, ahova valaha vágytunk, már nem lesz többé. Valami más lesz helyette. Valami silányabb. Itthon pedig marad a szegénység, a perspektívátlanság, az örök átmenet. Szóval csalódottságot érzek mindenfelé: magamban, a környezetemben, az országban. Mindez persze nemcsak magyar, hanem legalábbis közép-európai probléma. De Magyarországon mindehhez jön még hozzá az az elkeseredett politikai vallásháború, aminek nincs párja Európában, és ami miatt szinte lehetetlenség közös pontokat találni valamiféle konszenzusos közös jövőképhez. És ilyen nehéz helyzetekben felértékelődik a költészet. És előtérbe kerülnek a politikai-közéleti versek.

Ekkor jött a Búcsúlevél.

Igen, 2011-ben. És talán tényleg volt valami szerepe abban, hogy divatba jöttek a közéleti versek. És abban, hogy vita folyt le 2011-ben a politikai-közéleti költészet létjogosultságáról az ÉS-ben. És ennek a vitának a következtében született meg 2012-ben az Édes hazám antológia a Magvetőnél. Viszont aki végiglapozza ezt az antológiát, azt is láthatja, hogy 1990-től kezdve rengetegen írtak közéleti-politikai verseket Magyarországon - csak nem vettük észre, mert nem volt divatos.

Magyarország pillanatai drágák

„Az ezredforduló kihívása a polgári Magyarország megteremtése.

A kormány készen áll, hogy megfeleljen a kihívásnak.

Készen áll arra, hogy valóra váltsa a polgári jövő programját. Hogy mindent megtegyen egy szilárd értékeken nyugvó, erős és polgárosult Magyarország megteremtése érdekében. Meggyőződésünk, hogy a jövő század feladatainak megoldásához mindenekelőtt helyre kell állítanunk a polgári értékrend becsületét. Ehhez közös erőfeszítésre van szükség.

Olyan légkörre, amely képes az egyének, a családok, a közösségek kezdeményezőképességét és alkotóerejét mozgósítani. Olyan kormányprogramra, amely képes az ország régi és új bajainak orvoslására. Amely nyitott a huszonegyedik századhoz méltó, az embereket középpontba állító, a régi kérdésekre új válaszokat adó megoldásokra.

Az elmúlt években bebizonyosodott, hogy letűnt korok szellemét idéző szemléletből nem születnek hatékony válaszok a jövő kihívásaira. Ez a kormányprogram tíz esztendő politikai tapasztalatára épül. Ez tette lehetővé, hogy szakértőink és tanácsadóink segítségével az ezredforduló kapujában megalkossuk a polgári jövő programját. Terveink és cselekedeteink középpontjában a polgárok Magyarországának jövőképe áll.

A kormány programja mindannyiunk számára a gyarapodás lehetőségét kínálja. Lehetőséget arra, hogy az itt élők megvalósíthassák álmaikat, személyes céljaikat. Hogy családjuk számára méltó életkörülményeket teremthessenek. Hogy hazánkban olyan értékrend érvényesüljön, amelynek középpontjában a tisztesség, a munka becsülete és a szeretet áll.

A magyar polgárok olyan országban szeretnének élni, ahol mindenkinek esélye van a jólétre és a felemelkedésre. Olyan országban, ahol a tisztességes munka eredménye a tisztes megélhetés. Ahol biztosítottak a polgári lét alapfeltételei: a szabadság és a jólét; az egyén, a család, az ország, a nemzet biztonsága.

Magyarország pillanatai drágák.”

(Az új évezred küszöbén – Kormányprogram a polgári Magyarországért; 1998)

*

Ma tizenöt éve zajlott a Horn-Orbán vita.

Miért nem ablakon kidobott pénz a segélyezés?

A CEU kutatói szerint a nemzetközi segélyezés Magyarországon még gyermekcipőben jár: nemzetközi összehasonlításban messze elmaradunk a Nyugattól, de regionális összevetésben átlagosak vagyunk. Magyarországról a környező államokba és a harmadik világba egyaránt érkeznek segélyek, de a nemzetközi segélyezés közmegítélése rossz. Holott az nemcsak elköltött forrásokat, hanem befektetést is jelent, amelyet kereskedelmi kapcsolatok is követhetnek.

A Közép-európai Egyetem (CEU) Közpolitikai Tanulmányok Központja arra volt kíváncsi, hogy Magyarország hogyan viszonyul a fejlesztési kooperációhoz. A kutatás egy nagyobb felmérés része, amelyet a EuropeAid finanszírozott és a 2004 után csatlakozott uniós tagállamok többségében elvégezték. A projekt két kutatójával, Bartha Attilával és Leiszen Mártonnal beszélgettünk.

Leiszen szerint „európai ODA-összehasonlításban a nyugati és északi országok többszörösét költik fejlesztésre, mint Magyarország, régiós összehasonlításban azonban nem vagyunk lemaradva”. Minket ezzel a csoporttal érdemes összehasonlítani. A szlovákok, a bolgárok, a lengyelek, a románok és a lettek például mögöttünk vannak; az észtek, litvánok, csehek, máltaiak pedig előttünk – de nagy eltérések nincsenek az újonnan csatlakozott tagországok között.

NKVD, fagyitrafik, űrrock

„Jó reggelt, szeretnék megmenekülni” (Kispál és a Borz: Űrrock)

A fenségest a nevetségestől csak egy lépés választja el, mondják. Ezen a szeles májusi hétfőn 370 kilométernyi ez a lépés: ilyen magasan köröz ugyanis fölöttünk a Nemzetközi Űrállomás, ahol szolgálata utolsó napján David Bowie Space Oddity-jével üdvözli az emberiséget Chris Hadfield parancsnok. S amíg a kedvesen megható videóban a kozmikus magányról énekelnek a kozmikus magányban, 27 ezer kilométer per órás sebességgel a Föld körül; addig a bolygó egy jobb sorsra érdemes pontján, itt, a Kárpát-medence közepén a vállalhatatlan opportunizmus és a lehető legszűkebb látókörű machinációk szánalmas egyvelegét szállítják a hírek.

Magyar Posta-emlékívet Hejdar Alijevnek, komolyan? A szép közép-ázsiai hagyománynak mondható kommunista feudalizmus azeri képviselőjének? A dicsőséges 1944-es esztendőben a sztálini NKVD-be belépő, a ranglétrán ki tudja, milyen tettek árán előrelépegető, majd a KGB-ben is több évtizedes karriert befutó Alijevnek? A mások korrupcióit ugyan leleplező, de a gyakorlatot ugyanúgy folytató, a saját korruptsága miatt már Gorbacsovnak is kínos, megbuktatott Alijevnek? A kommunista korszakbeli hatalmát az azeri függetlenedés és rendszerváltás (haha) utáni évtizedre is átmentő, puccsal hatalomba visszakerülő, a hatalmat a fiára áthagyományozó, személyi kultuszt építő Alijevnek? Az olajkincsből úgy-ahogy elműködő, manapság Patyomkin-városokkal a nagyvilágot elbűvölni akaró, de eközben a különböző nemzetközi szabadság-ranglisták végén kulllogó Azerbajdzsán rég elhunyt vezetőjének? És mindezt talán úgy, hogy az azeri nagykövetség odaszólt a magyar illetékeseknek: a kereknek azért nem igazán mondható 90. születési évforduló alkalmából kéne egy ilyen bélyeg? (…)

A másik mai epizód is megérdemel egy kört: parlamentünk is igazi 21. századi, előre mutató sorskérdésekkel foglalkozik hétfőn. A dohányzással összefüggő, a nemzeti dohányboltok minimális kereskedelmi árrését négyről tíz százalékra emelő törvényváltoztatások esetében módosító javaslatokról határozhat az országgyűlés: az egyik ilyen értelmében a hamarosan létrejövő dohányboltokban fagylaltot és jégkrémet is árulhatnának; míg egy másik módosítás alapján magánszemélyek helyett kizárólag állami vagy többségi állami tulajdonban lévő társaságok árulhatnának dohánytermékeket azokon a településeken, ahol az új dohánytörvény hatálybalépését követően nem jön létre trafik.

Mit is lehet ehhez az etatista népboldogítással vegyített cigi-fagyi ügyeskedéshez hozzátenni? Aristo kolléga már két hete megmondta a frankót a trafikügyről: „Sajnos azt kell mondjam, nem tudom eldönteni, hogy ez – mármint hogy ügyeskedő sipisták is tülekednek a koncessziókért – jobb vagy rosszabb, mintha tényleg azért akarnak maguknak trafikot a »potentátok«, hogy üzemeltessék. Mert a trafik nem pusztán kereskedelmi egység: a trafik a kispolgár-lét ikonja, szimbóluma, a házmesterség kereskedelmi változata, a szűkös horizont biztonsága. Joggal borzadhatunk el attól a gondolattól, hogy olyanok vezessenek egy várost vagy akár országot, akik amúgy trafikosok akarnak lenni. Miféle elit az olyan, amelyiknek szellemi horizontja a trafikos-pult és jövőképe pedig a kicsi, büdös bolt? Mikor tett naggyá egy nemzetet trafikos?”

Most ehhez hozzájön még a fagyibiznisz is: vajon trafikügyi gondolkodóink, lobbistáink és képviselőink mennyit gondolkodhattak, mire kiötlötték, hogy egy fagyiügyi módosítóval lendítenék elő nemzetünket? Ettől lesz aztán kibontakozás, ettől növekszik majd a világhírű magyar szürkeállomány, ettől nő az ország versenyképessége a 21. században!

Houellebecq – egy kiábrándult értelmiségi esete Magyarországgal

A Goncourt-díjas Michel Houellebecq (ejtsd: velbek) vitathatatlanul az egyik legnépszerűbb kortárs francia regényíró, akit az eladási mutatók felpörgetésében érdekelt marketingesek előszeretettel emlegetnek „az európai Bret Easton Ellisként”. Lássuk be, a hangzatos összehasonlítás kapcsán túlzó hatásvadászatról van szó: Houellebecq mind írói stílusát, mind pózolástól mentes őszinteségét, mind műveinek filozófiai mélységét tekintve jóval magasabb minőséget képvisel az amerikai szerzőnél. Az azonban egészen biztosan közös bennük, hogy már mindketten jártak Magyarországon, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként. 2008-ben Ellis asztala előtt kígyóztak a dedikálásra váró rajongói sorok a Millenárison, idén pedig Michel Houellebecq jelenléte borzolta a kedélyeket. Az 55 éves francia író a Magvető Kiadó révén vált ismertté hazánkban: eddig négy regénye és egy elbeszélése jelent meg magyarul az elmúlt években: Elemi részecskék (2001), A csúcson (2003), Egy sziget lehetősége (2006), A térkép és a táj (2011), és külön a Könyvfesztiválra időzítve a Lanzarote. De mihez kezdett a Könyvfesztivál magával Houellebecq-kel?

Kevés az oligarcha, féltudású az elit

„Maradhatunk vagy mennünk kell? – az új közgazdásznemzedék dilemmái” címmel rendezett konferenciát a Rajk László Szakkollégium a Budapesti Corvinus Egyetemen kedden. A fő kérdés az volt, hogy magasan képzett közgazdászaink miért nem vesznek részt a gazdaságpolitikai döntések kialakításában: mennyire nyitott a politika, mi az értelmiség hibája és mit kellene ezentúl jobban csinálni. Ha kíváncsi az egymással nem versenyző oligarchák, a féltudású elit és az államtól függő kutatók problémáira, olvassa el Varró László, Orbán Krisztián, Kézdi Gábor és Chikán Attila gondolatait.

A konferencián Chikán Attila, a Rajk László Szakkollégium elnöke, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára mondott köszöntőt. A professzor szerint a globális pénzügyi válság során a közgazdasági problémák érzékeny kérdésekké váltak, sajátos megvilágításban kerültek a viták középpontjába. „Kevés olyan terület van, ahol ennyire leértékelődött volna a tudás” – magyarázta. Hozzátette: a szakma társadalmi elfogadottsága Magyarországon azért különösen gyenge, mivel a szakemberek a rendszerváltás után „nem voltak felkészülve a piacgazdaság elvi és gyakorlati kérdéseire”. Chikán szerint a nyolcvanas évek reformközgazdászainak nemzedéke ugyan „komoly korlátokat ugrott, viszont nagymértékben hiányos közgazdasági alapismeretekkel rendelkezett”. A közgazdász úgy véli: ez a szakkollégiumi mozgalom növekedésével, a Közép-Európai Egyetem és az ELTE közgazdasági képzéseinek megjelenésével alapvetően változott meg. „Ma van egy tudásbázis, van nemzetközileg elfogadott tudás, viszont erre nincs fogadókészség az üzleti szféra és a gazdaságpolitika részéről” – állította a professzor, majd feltette a konferencia alapvető kérdését: „Oszt-e lapot a politika a közgazdászoknak?”

Zulik Ákos tudósítását híroldalunkon olvashatják.

Trafikország

A bürokrácia ostorozója, C. Northcote Parkinson írja egy tanmesében: amikor egy atomerőmű építéséről kell dönteni valami bizottságban, akkor az atomerőmű költségvetését egy pillanat alatt megszavazzák; míg a biciklitárolóról a végtelenségig fognak vitatkozni. Az ok egyszerű: az atomerőműhöz senki sem ért, és ezt lelke mélyén mindenki tudja is magáról, a biciklitárolóhoz viszont mindenki, tehát mindenkinek véleménye is van.

A sajtó – hasonló okokból – tele van a trafikok ügyével. Nos, úgy vélem ennek az az oka, hogy a kormányellenes vélemények irányítói helyes érzékkel észrevették: ez pontosan az a méret, amelyet az egyszerű nép teljes mélységében megért. Nietzsche szerint „ha megfontoljuk, mily titokzatosan és leplezetlen lopóznak még ma is a nagy események a színre, hogy’ elfödik őket jelentéktelen események, milyen kicsinyeknek látszanak közelről, mily sokára megtörténtük után mutatják mély hatásukat és remegtetik meg a talajt – micsoda fontosságot  tulajdoníthatunk akkor a sajtónak, amilyen most, mindennapi tüdő-pazarlásával, hogy ordítson, elkábítson, felizgasson, megijesszen –, vajon több-e, mint az a permanens vaklárma, amely a fület és az érzékeket téves irányokba vezeti?”

Mindenki volt már trafikban, látta, hogy milyen, és ezért úgy gondolja, ezt ő is tudná csinálni. A trafik emberi méretű. A négyes metró, az alagutak, autópályák – felfoghatatlan milliárdok, nem emberi dimenzió. Senki, vagy csak a kivételezett kevesek ismerhetik a csodás érzést: milyen milliárdokat lopni. De egy trafik, az más. Az akár nekem is lehetne. Tudjuk, embertársaink többsége mentálisan sajnos trafikos – sokkal rettenetesebb az, hogy úgy tűnik, „elitünk” egy része is az –; nem kell hát csodálkozni, hogy egy nemzetet jár át a gondos kezek által ápolt borzalom: lopják a trafikokat! Maga a „trafiktörvény” egyébként etatista, túlmozgásos ostobaság, ami sajnos erősen jellemző a Fideszre.

*

A békés életre leselkedő veszélyes, diktatórikus szándékok egyike – és nem is a legveszélytelenebbje – az, amit talán „doktorokráciának” lehetne nevezni. Amióta univerzális valláspótlék lett a tudományokból, minden tudomány képviselői előbb-utóbb megpróbálnak túlterjeszkedni tudományuk határain, különösen, ha az a tudomány az emberrel foglalkozik. Hiszen ha komolyan vesszük a saját tudományunkat, akkor nekünk birtokunkban van az a tudás, amely az emberek boldogabbá tételéhez szükséges – és ha így van, miért ne használnánk? Miért ne kényszerítenénk őket – a saját érdekükben –, hogy azt tegyék, amit mi mondunk?

Ezeken az oldalakon már írtam a magukat közgazdásszá felszentelt könyvelők világuralmi törekvéseiről; nos, ugyanilyen tendenciákat figyelhetünk meg az orvosok egy részénél is. A nekivadult egészségügyérek elhatározták, hogy megvédenek bennünket, ha belegebedünk is. Ez a törekvés nyitott fülekre és törvényhozói laptopokra talál az etatista bürokratáknál, akik számára egy új betartandó törvény egyben egy új hivatal nyújtotta nagyszerű jövőt lebegtet meg. Ez a Szócska államtitkár is egy tipikusan ilyen egészségdiktátor alkat, látszik a tekintetén, hogy legszívesebben kurtavasban hurcolná követ törni azt, aki dohányozni merészel. Valamelyik antinikotinista angol király eszelte ki azt a büntetést, hogy akit pipázáson kaptak, annak az orrán átszúrták a pipaszárat; Szócska nyilván szívesen lett volna ott lord mayor.

Félreértés ne essék, lehet, hogy a dohányzás valóban olyan ártalmas, ahogy mondják. Én nem tudom. Szerintem egyébként azok sem tudják, akik ezt állítják, de hagyjuk ezt, ebből már voltak viták itt. Azt azonban ostobaságnak tartom, hogy az állam olyan dolgokat is szabályozzon, amiket nem muszáj. Ez ugyanis a tapasztalat szerint a bürokratákon kívül senkinek sem jó – ellenben rossz. Nagy Frigyes apja, aki szándéka szerint nemzetének is atyja volt, úgy érezte, rendeletet kell kiadnia, hogy alattvalói a krumpli földalatti gumóját fogyasszák, ne a zöldjét legeljék. Úgy gondolta, annyira hülyék, hogy erre szükség van. Valahogyan így gondolnak ránk a mi bürokratáink is. A tonnaszámra termelt előírások, szabályok, rendeletek olyan szövevényt alkotnak, amely egyre kevésbé hagyja, hogy az ember normálisan éljen. Ez nem magyar specialitás, így van ez egész Európában. Úgy tűnik, hogy nagy, sokáig fennálló civilizációk a saját felhalmozódó hülyeségük súlya alatt omlanak össze. És ez elkerülhetetlen, mint a tehetségkutató a televízióban.

*

Régebben, amíg dohányoztam, értelemszerűen sokat járkáltam trafikokba. Ezek jellemzően kicsiny, erősen dohányszagú (akkoriban szerettem) helyiségek voltak, ahol többnyire nyugdíjaskorúnak tűnő nénik vagy bácsik árulták a cigarettát. Nem tűntek milliomosnak. Most meg azt olvasom, hogy főorvosok, al- és felpolgármesterek, „potentátok” törik magukat a trafikokért. Nocsak. Vannak szakmák és elfoglaltságok, amelyek az unalom és a fantáziátlanság szinonimái: ilyen a trafikosság is. Szerintem akibe bármilyen fantázia is szorult, az nem akar trafikos lenni.

Az információmorzsákat rágcsálva nekem úgy tűnik, hogy azok közül, akik miatt a balhé kitört, nem is nagyon akar senki trafikos lenni. Na nem a szellemi emelkedettség okán, hanem azért, mert senki sem akar dolgozni. Trafikosnak lenni ugyanis munka. Ülni kell egész nap a büdösben és háklis vevőket kiszolgálni, akiknek pont olyan pipadohány kell, amilyet nem tartanak. Úgy tűnik, hogy üzleti elitünk – benne uzsorásokkal és szélhámosokkal – a régi egyszerű eljárásra, a koncesszió-kereskedelemre épít.

Nem akarnak ők bagót eladni szűkös boltokban. Nem. Koncessziót akarnak eladni. A megnyert koncessziókat fogják eladni vagy bérbe adni, némi pénzt lehúzva a trafikok boldogtalan tulajdonosairól, akik továbbra is ülhetnek a pult mögött, csak kevesebbért; és mivel eléggé sok elárusítóhely bezár, valószínűleg egészen jó árat tudnak majd elérni.

A magyar kapitalizmusnak úgyszólván a védjegyévé vált ez az eljárás: beállni harmadiknak két fél közé, és a „közvetítésért” mindkettőtől levenni valami pénzt. Az eljárás tökéletesen működik, különösen akkor, ha az állam is benne van valahogy a dologban. Így történik az, hogy kiválasztják és megbízzák azt a céget, amelyik kiválasztja és megbízza azt, amelyik kiválasztja és megbízza az önkormányzati vécépapír-beszállítót. Így a higiéniai eszköz ugyan kétszeresébe kerül, mintha bemennénk a boltba és egyszerűen megvennénk, viszont nagyszerű lehetőséget tudunk nyújtani a jó barátoknak.

*

Sajnos azt kell mondjam, nem tudom eldönteni, hogy ez – mármint hogy ügyeskedő sipisták is tülekednek a koncessziókért – jobb vagy rosszabb, mintha tényleg azért akarnak maguknak trafikot a „potentátok”, hogy üzemeltessék. Mert a trafik nem pusztán kereskedelmi egység: a trafik a kispolgár-lét ikonja, szimbóluma, a házmesterség kereskedelmi változata, a szűkös horizont biztonsága. Joggal borzadhatunk el attól a gondolattól, hogy olyanok vezessenek egy várost vagy akár országot, akik amúgy trafikosok akarnak lenni. Miféle elit az olyan, amelyiknek szellemi horizontja a trafikos-pult és jövőképe pedig a kicsi, büdös bolt? Mikor tett naggyá egy nemzetet trafikos?

Ha a „potentátok” tényleg trafikot akarnak maguknak, akkor az az eleven mementója annak, milyen is egy elrontott elitváltás, és hány évtizedig nyögjük még a hatásait. Az az ország, amelyet trafikosok irányítanak, hagyjon fel minden reménnyel.

Átlátszó átláthatatlanság

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének kezdeti pillanatait idéző, elsöprő lendülettel ment keresztül a törvényhozáson az az indítvány, amely a Ptk. helyett az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló törvényekben szabályozná a közérdekű adatszolgáltatást. Vasárnap benyújtották, hétfőn kivételes sürgős eljárással megtárgyalták, és kedden délelőtt el is fogadták az országgyűlésben. És mindezt persze egyéni képviselők – név szerint Cser-Palkovics András székesfehérvári polgármester-képviselő és Vas Imre autószerelő-jogász budapesti képviselő – útján. Vagyis a kényelmetlen, hosszas, szőrszálhasogató társadalmi egyeztetések nyűgjét kikerülve, ahogy azt 2010 óta megszokhattuk, s amitől úgy tűnik, a konszolidáció korszaka alatt sem szívesen válik meg a Fidesz.

És hogy mi ennek az indítványnak a lényege? A törvénymódosítás szövegéből kiderül. „Az Infotv. 30. §-a a következő (7) bekezdéssel egészül ki: »(7) A közérdekű adat megismerése iránti igény teljesítése nem eredményezhet a külön törvényben szabályozott ellenőrző szervek ellenőrzési jogosítványaival azonos mélységű és terjedelmű adatbetekintést és adatkezelést.«”

Az indokolásban pedig ezt olvashatjuk:

„A közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való alapjog alapvető célja általában is a közfeladatot ellátó szervek működésének, a nemzeti vagyonnal, a közpénzekkel való gazdálkodás átláthatóságának biztosítása, ily módon a nyilvánosság általi ellenőrzés megteremtése, amely azonban nem feltétlenül azonos az ellenőrző vagy felügyeleti szerv általi ellenőrzés módjával, terjedelmével és mélységével, különösen, ha az adatigénylés ellentétes az eredeti jogalkotói szándékkal, esetleg más alkotmányos alapjogba ütközik.”

„Mivel a külön törvényben ellenőrzésre feljogosított ellenőrző szervek (pl. ÁSZ, KEHI) törvénynél fogva kötelesek ellenőrizni a közfeladatot ellátó szerveket, ezért az olyan visszaélésszerű, akár bizonylati szintű adatigénylés, melynek keretében az igénylő általánosságban kér mindenféle adatot, amelynek teljesítése az adatkezelő működését jelentős mértékben és hosszú időre akadályozná, nem teljesíthető. Ilyen esetben az adatkezelő az Infotv. 28. § (3) bekezdése alapján felhívhatja az igénylőt az igény pontosítására.”

Tehát miközben elismerik, hogy a közérdekű adatok megismerése és terjesztése alapjog, az eddigiekhez képest mégis korlátozzák a közérdekű adatok megismerésének lehetőségét. Nagyjából arra hivatkozva, hogy az ÁSZ és a KEHI, mint állami szervek pont elegendők az ellenőrzésre; így másoknak, civileknek avagy a sajtónak nem kell annyira turkálnia a közérdekű adatok között, nincs ott semmi látnivaló. Hiszen még az is megeshet, hogy visszaélésszerűen, csak úgy általánosságban kérnek mindenféle adatot. Sőt, akár még az eredeti jogalkotói szándékkal is ellentétes lehet az adatigénylés, őrület!

Azért hadd emlékeztessünk arra mindenkit: az emberiség történelme során mindig és mindenhol volt példa arra, hogy esetleg maga a jogalkotói szándék vált ellentétessé a közérdekkel. Ebből aztán levontak pár komoly tanulságot, így a 21. század elejére a nyugati civilizáció demokráciáinak nagy része eljutott arra a szintre, hogy a minél nagyobb, és nem a minél szűkebb nyilvánosságra törekedjenek a közérdekű adatok megismerhetősége terén. Mert lehet, hogy az Állam úgy gondolja: ő kiválóan ért ahhoz, hova is kell pakolnia a köz pénzét, de azért hadd legyen legalább valami fogalma a köznek is a machinációkról; s a nyilvánosság kényelmetlen pressziója esetleg arra is alkalmas lehet, hogy ne engedjen az Erő sötét oldala örök csábításának a köz szolgája.

Az eddig érvényben lévő magyar szabályozás a korábbi évtizedekhez képest természetesen nagy előrelépés volt a közérdekű adatok nyilvános megismerhetősége ügyében. De az napnál is világosabb, hogy a fenti, két szűk nap alatt elfogadott módosítás korlátozza ezt a jogot. Ráadásul egy méretes gumimegfogalmazással teszi ezt: „amelynek teljesítése az adatkezelő működését jelentős mértékben és hosszú időre akadályozná, nem teljesíthető”. Ismerve a magyar bürokráciát, egyáltalán, magát a bürokrácia természetét, vajon milyen gyorsasággal válik majd hivatkozási alappá az, hogy a teljesítés „jelentős mértékben és hosszú időre” akadályozza az adatkezelő működését. Mindezzel természetesen az elutasítást indokolva, hogy aztán majd hónapokig, évekig jogászkodhassanak az adatigénylők a bíróságon, mit is jelent a jelentős mérték és a hosszú idő.

És ahogy arra az Átlátszó is felhívja a figyelmet: Magyarország épp a legutóbbi időszakban csatlakozott az Open Government Partnership kezdeményezéshez, amely a minél nyitottabb és átláthatóbb kormányzás megteremtése mellett áll ki a világ körül, Norvégiától Uruguayig. Legutóbb, többek között Trinidad és Tobago, valamint Libéria társaságában hazánk is elkötelezte magát a kezdeményezés fő elvei, többek között a kormányzati tevékenységről szóló információk elérhetősének növelése; a civil részvétel támogatása és a közpénzügyek menedzselésének átláthatósága mellett.

S mi lesz az Alaptörvény 39. cikkével? „(1) A központi költségvetésből csak olyan szervezet részére nyújtható támogatás, vagy teljesíthető szerződés alapján kifizetés, amelynek tulajdonosi szerkezete, felépítése, valamint a támogatás felhasználására irányuló tevékenysége átlátható. (2) A közpénzekkel gazdálkodó minden szervezet köteles a nyilvánosság előtt elszámolni a közpénzekre vonatkozó gazdálkodásával. A közpénzeket és a nemzeti vagyont az átláthatóság és a közélet tisztaságának elve szerint kell kezelni. A közpénzekre és a nemzeti vagyonra vonatkozó adatok közérdekű adatok.”

Vajon mennyire felel meg ez a gyorsan áttolt törvénymódosítás a hazánk által is vállalt elveknek, a mostani kormánypártok által elfogadott Alaptörvény rendelkezéseinek és szellemének?

Ha valami, akkor ez a történet az, ami igazán átlátszó.