Install Theme

Your web-browser is very outdated, and as such, this website may not display properly. Please consider upgrading to a modern, faster and more secure browser. Click here to do so.

mandiner

Sep 1 '14
Az elmúlttízév: tankok helyett nyugdíj, helikopterek helyett stadionok
„In­kább egy­he­ti plusz nyug­díj, mint újabb fegy­ve­rek!”(Kortárs magyar miniszterelnök ahonvédelmi büdzsé csökkentéséről.*)
Legalább fél éve tart a polgárháborús-háborús feszültség Ukrajnában. Hogy mit lépnek erre a szomszédok? Románia 700 millió lejjel, mintegy 50 milliárd forinttal növeli idei védelmi kiadásait, 2017-re pedig megduplázza a honvédelmi költségvetését, s ezzel teljesíti azt a NATO-elvárást, hogy a tagországok a GDP két százalékát fordítsák erre a célra. Lengyelország – ami már régóta GDP-je közel két százalékát fordítja katonai célokra, és 2014-es honvédelmi költségvetése minden eddiginél nagyobb – felgyorsítja helikopterbeszerzését. És Magyarország? Elkészülnek a tervek szerint mintegy százmilliárdba kerülő új Puskás Ferenc Stadion látványtervei.
Nagyságrendileg ennyibe kerülne a honvédségi helikopterbeszerzés is (a rendőrségi, mentő és katasztrófavédelmi képességekkel együtt elérheti a 150 milliárdot a beszerzés értéke), erre azonban egyelőre nincs pénz. Az év elején előállt az a helyzet, hogy alig volt biztonságosan repülőképes katonai helikoptere Magyarországnak. Miközben impozáns stadionépítési programot valósít meg az ország és 26 milliárdért indít sportegyetemet, a honvédelmi költségvetésünk reálértéken számolva évek óta csökken (2014-ben szinte csak a honvédelem kapott nominálértéken is kevesebbet, mint az előző évben) és a tervek szerint csak 2016-tól kezd majd el nőni évente a GDP 0,1 százalékával.

Ha ránézünk a poszt nyitóillusztrációjára, örömmel láthatjuk, hogy van olyan jelentős kérdés, amiben ciklusokon átívelő egyetértés mutatkozott Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon és Orbán Viktor kormányai között: kevesebb pénzt a honvédelemre!

Az elmúlttízév: tankok helyett nyugdíj, helikopterek helyett stadionok

„In­kább egy­he­ti plusz nyug­díj, mint újabb fegy­ve­rek!”
(Kortárs magyar miniszterelnök a
honvédelmi büdzsé csökkentéséről.*)

Legalább fél éve tart a polgárháborús-háborús feszültség Ukrajnában. Hogy mit lépnek erre a szomszédok? Románia 700 millió lejjel, mintegy 50 milliárd forinttal növeli idei védelmi kiadásait, 2017-re pedig megduplázza a honvédelmi költségvetését, s ezzel teljesíti azt a NATO-elvárást, hogy a tagországok a GDP két százalékát fordítsák erre a célra. Lengyelország – ami már régóta GDP-je közel két százalékát fordítja katonai célokra, és 2014-es honvédelmi költségvetése minden eddiginél nagyobb – felgyorsítja helikopterbeszerzését. És Magyarország? Elkészülnek a tervek szerint mintegy százmilliárdba kerülő új Puskás Ferenc Stadion látványtervei.

Nagyságrendileg ennyibe kerülne a honvédségi helikopterbeszerzés is (a rendőrségi, mentő és katasztrófavédelmi képességekkel együtt elérheti a 150 milliárdot a beszerzés értéke), erre azonban egyelőre nincs pénz. Az év elején előállt az a helyzet, hogy alig volt biztonságosan repülőképes katonai helikoptere Magyarországnak. Miközben impozáns stadionépítési programot valósít meg az ország és 26 milliárdért indít sportegyetemet, a honvédelmi költségvetésünk reálértéken számolva évek óta csökken (2014-ben szinte csak a honvédelem kapott nominálértéken is kevesebbet, mint az előző évben) és a tervek szerint csak 2016-tól kezd majd el nőni évente a GDP 0,1 százalékával.

Ha ránézünk a poszt nyitóillusztrációjára, örömmel láthatjuk, hogy van olyan jelentős kérdés, amiben ciklusokon átívelő egyetértés mutatkozott Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon és Orbán Viktor kormányai között: kevesebb pénzt a honvédelemre!

Aug 23 '14
Balti út a szabadságba
Vendégszerzőnk, Imants Lieģis, a Lett Köztársaság budapesti nagykövetének írása.
*
Augusztus 23-án Lettország, Észtország és Litvánia arra emlékezik, hogy 25 évvel ezelőtt zajlott a világ legnagyobb és leghosszabb békés demonstrációja, a Balti út vagy más néven a Balti lánc. Ez az esemény a betetőzése volt annak a békés ellenállásnak, ami a Baltikum függetlenségének visszanyeréséhez vezetett.
1989. augusztus 23-án a Balti út a szovjetek és a nácik között ötven évvel korábban aláírt megállapodásra kívánta felhívni a figyelmet. A Molotov-Ribbentrop paktum – Hitler és Sztálin külügyminisztereiről kapta nevét – titkos záradékának értelmében a balti államok a szovjet befolyási övezetbe kerültek. Ez oda vezetett, hogy 1940-ben a Szovjetunió illegálisan elfoglalta országainkat és átvette felettük a katonai irányítást sok olyan eseménnyel, amelyek párhuzamba állíthatók a mostani Ukrajnában zajló orosz lépésekkel.
Az ötlet, hogy 600 kilométer hosszan kézfogással kössék össze fővárosainkat, Tallinnt, Rigát és Vilniust, egy egyedülálló és emlékezetes esemény volt, amely szerepet játszott a Szovjetunió felbomlásában. Természetesen pár nappal korábban Magyarország is hozzájárult a Vasfüggönyön kialakuló réshez a Habsburg Ottó és Pozsgay Imre által kezdeményezett Páneurópai piknikkel augusztus 19-én Sopron közelében. Pár nappal a közép-európai Páneurópai Piknik után, amelyen több mint tízezren vettek részt, Észak-Európa egy több mint kétmillió főből álló élőláncnak adott otthont. Nagyon helyénvaló negyed évszázad elteltével felhívni a figyelmet ezekre a történelmi jelentőségű eseményekre.
Én a lett-litván határtól nem messze álltam a Balti láncban. Egyik oldalról Arnolds bácsikám kezét fogtam, akinek a Ladáján érkeztünk a helyszínre. A másik oldalamon pedig egy idősödő lett úr állt, aki bottal járt. A kezét az övére tettem, így együtt támaszkodtunk botján. A lett himnuszt énekeltük, ami természetesen majdnem fél évszázada be volt tiltva. Utána megkérdeztem tőle, hogy ő honnan való.„Bauskaból” − válaszolta, ami egy kicsi falu volt onnan nem messze. Majd ő is visszakérdezett.„Nottinghamből, Angliából” − válaszoltam. „Egy külföldről jött lett vagyok.” És akkor megláttam egy könnycseppet végiggördülni az arcán. Ez a pillanat tökéletesen kifejezte érzelmileg azt a szolidaritást, ami a külföldi és helyi lettek között, de még inkább Észtország, Lettország és Litvánia népei között fennáll.
(A teljes cikk a Mandiner blogon olvasható.)

Balti út a szabadságba

Vendégszerzőnk, Imants Lieģis, a Lett Köztársaság budapesti nagykövetének írása.

*

Augusztus 23-án Lettország, Észtország és Litvánia arra emlékezik, hogy 25 évvel ezelőtt zajlott a világ legnagyobb és leghosszabb békés demonstrációja, a Balti út vagy más néven a Balti lánc. Ez az esemény a betetőzése volt annak a békés ellenállásnak, ami a Baltikum függetlenségének visszanyeréséhez vezetett.

1989. augusztus 23-án a Balti út a szovjetek és a nácik között ötven évvel korábban aláírt megállapodásra kívánta felhívni a figyelmet. A Molotov-Ribbentrop paktum – Hitler és Sztálin külügyminisztereiről kapta nevét – titkos záradékának értelmében a balti államok a szovjet befolyási övezetbe kerültek. Ez oda vezetett, hogy 1940-ben a Szovjetunió illegálisan elfoglalta országainkat és átvette felettük a katonai irányítást sok olyan eseménnyel, amelyek párhuzamba állíthatók a mostani Ukrajnában zajló orosz lépésekkel.

Az ötlet, hogy 600 kilométer hosszan kézfogással kössék össze fővárosainkat, Tallinnt, Rigát és Vilniust, egy egyedülálló és emlékezetes esemény volt, amely szerepet játszott a Szovjetunió felbomlásában. Természetesen pár nappal korábban Magyarország is hozzájárult a Vasfüggönyön kialakuló réshez a Habsburg Ottó és Pozsgay Imre által kezdeményezett Páneurópai piknikkel augusztus 19-én Sopron közelében. Pár nappal a közép-európai Páneurópai Piknik után, amelyen több mint tízezren vettek részt, Észak-Európa egy több mint kétmillió főből álló élőláncnak adott otthont. Nagyon helyénvaló negyed évszázad elteltével felhívni a figyelmet ezekre a történelmi jelentőségű eseményekre.

Én a lett-litván határtól nem messze álltam a Balti láncban. Egyik oldalról Arnolds bácsikám kezét fogtam, akinek a Ladáján érkeztünk a helyszínre. A másik oldalamon pedig egy idősödő lett úr állt, aki bottal járt. A kezét az övére tettem, így együtt támaszkodtunk botján. A lett himnuszt énekeltük, ami természetesen majdnem fél évszázada be volt tiltva. Utána megkérdeztem tőle, hogy ő honnan való.„Bauskaból” − válaszolta, ami egy kicsi falu volt onnan nem messze. Majd ő is visszakérdezett.„Nottinghamből, Angliából” − válaszoltam. „Egy külföldről jött lett vagyok.” És akkor megláttam egy könnycseppet végiggördülni az arcán. Ez a pillanat tökéletesen kifejezte érzelmileg azt a szolidaritást, ami a külföldi és helyi lettek között, de még inkább Észtország, Lettország és Litvánia népei között fennáll.

(A teljes cikk a Mandiner blogon olvasható.)

Aug 14 '14
bukovics:

mszpofficial:

Ez elmúlt néhány hétben azon dolgozott a sajtó, hogy mindenáron megfúrja az ellenzéki pártok budapesti megállapodását.
A tárgyaláson soha fel nem merült neveket talált ki. 22-23, a sajtóban álelhangzott névből a tárgyalóasztanál valójában 3 jelöltről volt szó. A valóságban nem a pártok castingoltak, hanem a sajtó.
Majd, amikor végre tegnap este az Együtt is elfogadta a megállapodást, akkor az ezt bejelentő MTI anyagot a mainstream “fővárosi” sajtó egyszerűen le sem hozza - csupán néhány vidéki oldal veszi át. Elég közelről látjuk, ezért van markáns véleményünk a sajtó működéséről, de azért ez még onnét nézve is durva.
Köszönjük az elmúlt hetek korrekt és szakmailag makulátlan munkáját (irónia).

:DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

A Mandiner - úgy is, mint az egyetlen igazán fővárosi, azaz Kiskörúton belüli online sajtóorgánum - igenis közölte a nagyszerű hírt. Miért is nem csodálkozunk azon, hogy az MSZP ezt is megpróbálja elhallgatni?!?!

bukovics:

mszpofficial:

Ez elmúlt néhány hétben azon dolgozott a sajtó, hogy mindenáron megfúrja az ellenzéki pártok budapesti megállapodását.

A tárgyaláson soha fel nem merült neveket talált ki. 22-23, a sajtóban álelhangzott névből a tárgyalóasztanál valójában 3 jelöltről volt szó. A valóságban nem a pártok castingoltak, hanem a sajtó.

Majd, amikor végre tegnap este az Együtt is elfogadta a megállapodást, akkor az ezt bejelentő MTI anyagot a mainstream “fővárosi” sajtó egyszerűen le sem hozza - csupán néhány vidéki oldal veszi át. Elég közelről látjuk, ezért van markáns véleményünk a sajtó működéséről, de azért ez még onnét nézve is durva.

Köszönjük az elmúlt hetek korrekt és szakmailag makulátlan munkáját (irónia).

:DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

A Mandiner - úgy is, mint az egyetlen igazán fővárosi, azaz Kiskörúton belüli online sajtóorgánum - igenis közölte a nagyszerű hírt. Miért is nem csodálkozunk azon, hogy az MSZP ezt is megpróbálja elhallgatni?!?!

Jul 28 '14
Keletről, Nyugatról, orbáni víziókról
„Semmi új, de az az ellenfeleket ingerlő megfogalmazásban; kicsit olyan, mint végigsétálni a falusi utcán, botot húzva végig a kerítéseken” − kommentálta a hétvégi, tusványosi Orbán-beszédet Szombathy Pali újságíró kollégánk a Facebookon. Elég pontos. Orbán vagy egy évtizede ugyanazt mondja Tusványoson, csak újra meg újra átcsomagolja kicsit, hadd szóljon. Több állam, erősebb központi akarat, a Nyugat hanyatlása, a Kelet felemelkedése, nemzetépítés, nemzetben való gondolkodás határokon belül és határokon átnyúlva; mindez leöntve filozofikusnak szánt antiliberalizmussal, baloldal-kritikával, ‘68-ellenességgel. Tényleg nem mondott sok újat − ahogy a felharsanó reakciók sem hoztak semmi újdonságot.
Nem kell Orbánnal sem az egyes részletekben, sem a komplett vízióval egyetérteni. Évekkel ezelőtt megírtuk, mit gondolunk a keleti nyitás racionális gazdasági kapcsolatépítéseken túlnyúló ideológiai mázáról, a félázsiaizásról, és arról is, hogyan nyomul a jobboldalon belül a kurucos és/vagy keletes, bizáncias gondolkodásmód a labanc, nyugatos gondolkodással szemben.

Így most egy rövid kommentár a beszéd egy részletéről: Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország – ezeket az országokat nevezte meg a miniszterelnök, mint az újfajta sikeresség példáit. Nos, furcsa egy lista, hiszen nagyon eltérő berendezkedésű országok mindannyian − Oroszország esetében pedig igencsak relatív, hogy egyáltalán sikerességről beszélhetünk-e. India a világ legnépesebb, persze nem tökéletes, de úgy-ahogy működő demokráciája néhány szigetszerű sikerközponttal és továbbra is nyomorgó százmilliós tömegekkel. Kína kommunista egypártrendszeren alapuló vadkapitalizmust épít, de az elmúlt két évtized robbanásszerű fejlődése után meg kell találnia a hosszú távon is fenntartható modellt. Szingapúr egy speciális, szinte utópisztikus, high-tech, rendpárti turbókapitalista városállam. Törökország nagyot lépett előre Erdogan ideje alatt, de hatalmas kérdés, hogy lesz-e ereje megtörni, sőt, megszüntetni az atatürki, szekuláris állammodellt, vagy pedig hamarosan eljön a visszarendeződés ideje. Oroszország pedig… nos, Oroszország egy számos belső társadalmi válságjelenséggel, gazdasági aránytalansággal küszködő, régi birodalma romjain merengő ország, amelyet egyrészt a szovjet időkből örökölt, bár ma már korántsem világverésre alkalmas hadserege (és atombombái); másrészt, legfőképpen energiaexportja tart a világ legnagyobb játékosai között − bár a többiek most már egyre inkább kizárják a klubból. Oroszország nem a jövő világbajnoka, hanem a jövő óriási kihívásai miatt jelenleg előre menekülő, helyzetét biztosítani akaró regionális hatalom.
Feltehető a kérdés: pontosan miben is lehetnek számunkra minták ezek az országok, és melyek azok a politikai, gazdasági, természeti, társadalmi adottságai Magyarországnak, amelyek alkalmassá tennének minket arra, hogy a fenti országok esetleg sikeres példáit magunkévá tegyük? Tudna Magyarország high-tech, virtigli kapitalista rendőr-városállam lenni? Haha. Rendelkezésre állnak egy tál rizsért bármilyen munkát elvégző, a nyugati civilizáción kívül szocializálódott, szinte öntudatlan tíz- és százmillós tömegek, amelyekkel el lehetne indulni a Kína és India által bejárt úton? Haha. És így tovább…
És még egy megjegyzés Kelet és Nyugat, keletesség és nyugatosság, Brüsszel kontra Moszkva téma kapcsán.
Épp szombaton közöltük a pápai kastély örvendetes felújításáról szóló, eredetileg a MúzeumCaféban megjelent riportot. A város Esterházy-kastélyát annak rendje és módja szerint a szovjet hadsereg belezte ki 1945-ben, elhordva, elégetve a berendezését, majd még hosszú évekig laktanyaként leszedálva a kastélyt. Pápa kastélyát aztán − mivel mi, magyarok nem tudunk ilyet önerőből megoldani − a kétezres években előbb a Norvég Alapból, majd uniós támogatásokból származó százmilliókból újították fel, hogy megmentsék a magyarok számára a magyar kultúra örökségét.
Víziók és ideológiák helyett vegyük (ún. konzervatív megközelítésben) ezt a konkrét, közeli, valóságból merített, történelmi tapasztalatokon alapuló  pápai példát. Mit adtak nekünk az oroszok? És mit adtak nekünk a brüsszeliek meg a norvégok?
További jó elmélkedést kívánok mindenkinek a példakép Keletről és a hanyatló Nyugatról.

Keletről, Nyugatról, orbáni víziókról

„Semmi új, de az az ellenfeleket ingerlő megfogalmazásban; kicsit olyan, mint végigsétálni a falusi utcán, botot húzva végig a kerítéseken” − kommentálta a hétvégi, tusványosi Orbán-beszédet Szombathy Pali újságíró kollégánk a Facebookon. Elég pontos. Orbán vagy egy évtizede ugyanazt mondja Tusványoson, csak újra meg újra átcsomagolja kicsit, hadd szóljon. Több állam, erősebb központi akarat, a Nyugat hanyatlása, a Kelet felemelkedése, nemzetépítés, nemzetben való gondolkodás határokon belül és határokon átnyúlva; mindez leöntve filozofikusnak szánt antiliberalizmussal, baloldal-kritikával, ‘68-ellenességgel. Tényleg nem mondott sok újat − ahogy a felharsanó reakciók sem hoztak semmi újdonságot.

Nem kell Orbánnal sem az egyes részletekben, sem a komplett vízióval egyetérteni. Évekkel ezelőtt megírtuk, mit gondolunk a keleti nyitás racionális gazdasági kapcsolatépítéseken túlnyúló ideológiai mázáról, a félázsiaizásról, és arról is, hogyan nyomul a jobboldalon belül a kurucos és/vagy keletes, bizáncias gondolkodásmód a labanc, nyugatos gondolkodással szemben.

Így most egy rövid kommentár a beszéd egy részletéről: Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország – ezeket az országokat nevezte meg a miniszterelnök, mint az újfajta sikeresség példáit. Nos, furcsa egy lista, hiszen nagyon eltérő berendezkedésű országok mindannyian − Oroszország esetében pedig igencsak relatív, hogy egyáltalán sikerességről beszélhetünk-e. India a világ legnépesebb, persze nem tökéletes, de úgy-ahogy működő demokráciája néhány szigetszerű sikerközponttal és továbbra is nyomorgó százmilliós tömegekkel. Kína kommunista egypártrendszeren alapuló vadkapitalizmust épít, de az elmúlt két évtized robbanásszerű fejlődése után meg kell találnia a hosszú távon is fenntartható modellt. Szingapúr egy speciális, szinte utópisztikus, high-tech, rendpárti turbókapitalista városállam. Törökország nagyot lépett előre Erdogan ideje alatt, de hatalmas kérdés, hogy lesz-e ereje megtörni, sőt, megszüntetni az atatürki, szekuláris állammodellt, vagy pedig hamarosan eljön a visszarendeződés ideje. Oroszország pedig… nos, Oroszország egy számos belső társadalmi válságjelenséggel, gazdasági aránytalansággal küszködő, régi birodalma romjain merengő ország, amelyet egyrészt a szovjet időkből örökölt, bár ma már korántsem világverésre alkalmas hadserege (és atombombái); másrészt, legfőképpen energiaexportja tart a világ legnagyobb játékosai között − bár a többiek most már egyre inkább kizárják a klubból. Oroszország nem a jövő világbajnoka, hanem a jövő óriási kihívásai miatt jelenleg előre menekülő, helyzetét biztosítani akaró regionális hatalom.

Feltehető a kérdés: pontosan miben is lehetnek számunkra minták ezek az országok, és melyek azok a politikai, gazdasági, természeti, társadalmi adottságai Magyarországnak, amelyek alkalmassá tennének minket arra, hogy a fenti országok esetleg sikeres példáit magunkévá tegyük? Tudna Magyarország high-tech, virtigli kapitalista rendőr-városállam lenni? Haha. Rendelkezésre állnak egy tál rizsért bármilyen munkát elvégző, a nyugati civilizáción kívül szocializálódott, szinte öntudatlan tíz- és százmillós tömegek, amelyekkel el lehetne indulni a Kína és India által bejárt úton? Haha. És így tovább…

És még egy megjegyzés Kelet és Nyugat, keletesség és nyugatosság, Brüsszel kontra Moszkva téma kapcsán.

Épp szombaton közöltük a pápai kastély örvendetes felújításáról szóló, eredetileg a MúzeumCaféban megjelent riportot. A város Esterházy-kastélyát annak rendje és módja szerint a szovjet hadsereg belezte ki 1945-ben, elhordva, elégetve a berendezését, majd még hosszú évekig laktanyaként leszedálva a kastélyt. Pápa kastélyát aztán − mivel mi, magyarok nem tudunk ilyet önerőből megoldani − a kétezres években előbb a Norvég Alapból, majd uniós támogatásokból származó százmilliókból újították fel, hogy megmentsék a magyarok számára a magyar kultúra örökségét.

Víziók és ideológiák helyett vegyük (ún. konzervatív megközelítésben) ezt a konkrét, közeli, valóságból merített, történelmi tapasztalatokon alapuló  pápai példát. Mit adtak nekünk az oroszok? És mit adtak nekünk a brüsszeliek meg a norvégok?

További jó elmélkedést kívánok mindenkinek a példakép Keletről és a hanyatló Nyugatról.

Jul 23 '14
Csakazértis-emlékmű: dicstelenül és avatatlanul
Vasárnapra virradóra helyére került a német megszállás áldozatainak emlékművének szoborcsoportja. Az éjjeli órákban, kordonok és rendőrök védelmében emelték be a már álló oszlopok elé az angyalt és a sast. Az eddig sem dicső, eddig sem méltóságos történet e mozzanata is nélkülözött minden dicsőséget, minden méltóságot, akár logisztikai, akár botránymegelőzési okai voltak az időpontválasztásnak.
Senkivel, de tényleg senkivel nem találkoztam, aki ezt az alkotást igazán magáénak érezné – nem csoda, hogy avatatlanul marad. Így aztán lett egy olyan emlékművünk, ami senkinek nem hiányzott, senki nem kérte, ellenben sokakat sért és még diplomáciai konfliktusokat is okoz (elég csak az alkotás ellen tiltakozó Egyesült Államokra gondolni, akiknek ráadásul onnan néhány méterre áll a nagykövetsége). Ez kétségkívül olyan politikai teljesítmény, ami párját ritkítja.

Csakazértis-emlékmű: dicstelenül és avatatlanul

Vasárnapra virradóra helyére került a német megszállás áldozatainak emlékművének szoborcsoportja. Az éjjeli órákban, kordonok és rendőrök védelmében emelték be a már álló oszlopok elé az angyalt és a sast. Az eddig sem dicső, eddig sem méltóságos történet e mozzanata is nélkülözött minden dicsőséget, minden méltóságot, akár logisztikai, akár botránymegelőzési okai voltak az időpontválasztásnak.

Senkivel, de tényleg senkivel nem találkoztam, aki ezt az alkotást igazán magáénak érezné – nem csoda, hogy avatatlanul marad. Így aztán lett egy olyan emlékművünk, ami senkinek nem hiányzott, senki nem kérte, ellenben sokakat sért és még diplomáciai konfliktusokat is okoz (elég csak az alkotás ellen tiltakozó Egyesült Államokra gondolni, akiknek ráadásul onnan néhány méterre áll a nagykövetsége). Ez kétségkívül olyan politikai teljesítmény, ami párját ritkítja.

Jul 7 '14

Az én nyolcvankilencem - Kádár és mi IV.

Az 1989-es év a változás éve, a még népköztársaság és a majdnem köztársaság szokatlan időszaka volt annak minden piszkos alkujával, hatalmi játszmájával, eredeti tőkefelhalmozásával, gyomorforgató pálfordulásaival, szellemi és közéleti pezsgésével, valamint hónapok múltán hamar elillanó eufóriájával együtt. Azonban 1989-ben egy lelakott ország megroggyant társadalmának a képe is megmutatkozott, amelyben a ma sokak által visszasírt biztonság és rend minden volt, csak nem valódi biztonság és nem valódi rend. (…)

1989-ben fényképezőgéppel a nyakamban jártam Budapest utcáit. Ekkor még alapos szakmai felkészültség és képzettség hiányában ösztönösen, a saját kedvemre fotografáltam gyakran olyan apró részleteket, amelyekről már az expozíció pillanatában gyanítottam, hogy rajtam kívül aligha fog érdekelni bárkit is. Az akkor készült fotókkal igazából nem volt semmi tervem – leginkább a precízen megcsinált negatívtartóimnak dolgoztam –; azonban kényszeresen azt éreztem, hogy a magam módján rögzíteni akarom azokat az időket. Az 1989-es évnek végül számtalan negatív lett az egyenlege, fekete-fehér Fortepan és ORWO tekercsek tucatjai őrzik az akkor elkapott pillanatokat. Köztük olyan események tűnnek fel, mint a köztársaság októberi kikiáltása a budapesti Kossuth téren vagy a gellérthegyi vörös csillag lokális népünnepélybe hajló, kedélyes szanaszét flexelése.

Nyomokat rögzítettem huszonöt évvel ezelőtt, és talán éppen most jött el az ideje annak, hogy mindezeket feltárjam és közzé tegyem.

Jul 7 '14
Libertárius felvetés házasságról, melegekről és katolikusokról
Akarsz egy olyan szellemi közösséghez tartozni, amely egy napon legalizálná a katolikus és a meleg házasságot?
Ma Magyarországon mindkettő „illegális”. A katolikus szertartást ugyanúgy nem ismeri el az állam önálló házassági formának; mint ahogy azt sem, ha egy meleg párt adnának össze a meleg közösség által meghatározott formák és szertartások szerint. Érdekes? Igen.Miért élvez az állam monopóliumot egy olyannyira privát viszony, mint a házasság meghatározásában? Mert az állam (főleg a demokratikus) már csak egy ilyen szörnyeteg, szeret az élet minden területén monopóliumot élvezni; és meg is ragad minden lehetőséget, hogy bővítse azon területek listáját, ahol beleszólhat az emberek legprivátabb viszonyaiba.
Így aztán nincs sokféle házasodási forma, holott minden lehetőség meglenne rá. Nincs olyan természeti törvény, ami megakadályozná, hogy a melegek körében legyen melegházasság, a mohamedánok körében többnejűség, a katolikusok körében katolikus házasság (ami kivételes esetektől eltekintve nem engedélyezi a válást vagy kizárja például az egynemű párok körében köttetett házasságot − és így nem kényszeríti a katolikus papot a szentség kiszolgáltatására az egyház nézeteivel össze nem egyeztethető módon), és így tovább.A libertárius filozófia központi gondolatát hétköznapi nyelven az erőszakmentesség és a szabad együttműködés kettősével jellemezhetjük a legegyszerűbben. A libertárius szerint az az etikus magatartás, ha elkerüljük a tettleges erőszak minden formáját; illetve ízlésünknek megfelelően kooperálunk a társadalom bizonyos tagjaival; valamint nem kooperálunk közvetlen kapcsolatban azokkal, akikkel valamilyen szubjektív oknál fogva (személyes ízlésvilágunk szerint) nem szeretnénk.Ezért a libertáriusok között bizony megférnek a katolikus „melegellenes” nézetek és a melegházasságot támogatók is − addig, amíg elfogadják az erőszakmentesség elvét. És igen, ez azt jelenti, hogy bizony lehet gúnyolódni is egymáson mindaddig, amíg ez nem torkollik erőszakba.A demokratikus politikusok azonban hallani sem akarnak erről a lehetőségről. Mármint hogy ne legyen a házasságnak állami definíciója, kizárólag állam által elismert érvényessége. Ők élvezik a feszültség gerjesztését, holott minden pillanatban csupán karnyújtásnyira vagyunk a békétől. A feszültség abból a tényből is fakad, hogy ha egyféle definíciója létezik a házasságnak, akkor az definíció szerint sem elégítheti ki a sokféle hitvilágú embert. Így lehet majd jobbra és balra szavazni, lehet majd sok elkeseredett szavazót mozgósítani teljesen ostoba és szükségtelen konfliktusok mentén. A konfliktus feloldása végtelenül egyszerű lenne, de ezek az emberek nem törekszenek a feloldására. 
A jelen állapotban senkit nem elégít ki maradéktalanul a rendszer, azokon kívül persze, akiknek nincs konkrét vágya a házasodás formájával kapcsolatban. De ez sok „érdekelt” félnek ideális állapot a zavarosban való szavazathalászatra.
Libertárius indíttatású hozzáállásom a Pride-hoz: Hé, ne verjen a víz! Sem a balos, sem a jobbos hisztériakeltést, ami körüllengi a Pride-ot, nem tudom magaménak tekinteni. Főleg, hogy teljesen világos, a megoldások egyik politikai oldalt sem érdeklik, csak a nép felhergelése megy egymás ellen, hogy utána lehessen „etetni” a hisztiző polgárokat. Ebben a politikai hisztikeltésben sajnos a melegeknek is csak az áldozat szerepet osztják mindkét oldalon.
De legalább minket ne verjen a víz!

Libertárius felvetés házasságról, melegekről és katolikusokról

Akarsz egy olyan szellemi közösséghez tartozni, amely egy napon legalizálná a katolikus és a meleg házasságot?

Ma Magyarországon mindkettő „illegális”. A katolikus szertartást ugyanúgy nem ismeri el az állam önálló házassági formának; mint ahogy azt sem, ha egy meleg párt adnának össze a meleg közösség által meghatározott formák és szertartások szerint. Érdekes? Igen.

Miért élvez az állam monopóliumot egy olyannyira privát viszony, mint a házasság meghatározásában? Mert az állam (főleg a demokratikus) már csak egy ilyen szörnyeteg, szeret az élet minden területén monopóliumot élvezni; és meg is ragad minden lehetőséget, hogy bővítse azon területek listáját, ahol beleszólhat az emberek legprivátabb viszonyaiba.

Így aztán nincs sokféle házasodási forma, holott minden lehetőség meglenne rá. Nincs olyan természeti törvény, ami megakadályozná, hogy a melegek körében legyen melegházasság, a mohamedánok körében többnejűség, a katolikusok körében katolikus házasság (ami kivételes esetektől eltekintve nem engedélyezi a válást vagy kizárja például az egynemű párok körében köttetett házasságot − és így nem kényszeríti a katolikus papot a szentség kiszolgáltatására az egyház nézeteivel össze nem egyeztethető módon), és így tovább.

A libertárius filozófia központi gondolatát hétköznapi nyelven az erőszakmentesség és a szabad együttműködés kettősével jellemezhetjük a legegyszerűbben. A libertárius szerint az az etikus magatartás, ha elkerüljük a tettleges erőszak minden formáját; illetve ízlésünknek megfelelően kooperálunk a társadalom bizonyos tagjaival; valamint nem kooperálunk közvetlen kapcsolatban azokkal, akikkel valamilyen szubjektív oknál fogva (személyes ízlésvilágunk szerint) nem szeretnénk.

Ezért a libertáriusok között bizony megférnek a katolikus „melegellenes” nézetek és a melegházasságot támogatók is − addig, amíg elfogadják az erőszakmentesség elvét. És igen, ez azt jelenti, hogy bizony lehet gúnyolódni is egymáson mindaddig, amíg ez nem torkollik erőszakba.

A demokratikus politikusok azonban hallani sem akarnak erről a lehetőségről. Mármint hogy ne legyen a házasságnak állami definíciója, kizárólag állam által elismert érvényessége. Ők élvezik a feszültség gerjesztését, holott minden pillanatban csupán karnyújtásnyira vagyunk a békétől. A feszültség abból a tényből is fakad, hogy ha egyféle definíciója létezik a házasságnak, akkor az definíció szerint sem elégítheti ki a sokféle hitvilágú embert. Így lehet majd jobbra és balra szavazni, lehet majd sok elkeseredett szavazót mozgósítani teljesen ostoba és szükségtelen konfliktusok mentén. A konfliktus feloldása végtelenül egyszerű lenne, de ezek az emberek nem törekszenek a feloldására.

A jelen állapotban senkit nem elégít ki maradéktalanul a rendszer, azokon kívül persze, akiknek nincs konkrét vágya a házasodás formájával kapcsolatban. De ez sok „érdekelt” félnek ideális állapot a zavarosban való szavazathalászatra.

Libertárius indíttatású hozzáállásom a Pride-hoz: Hé, ne verjen a víz! Sem a balos, sem a jobbos hisztériakeltést, ami körüllengi a Pride-ot, nem tudom magaménak tekinteni. Főleg, hogy teljesen világos, a megoldások egyik politikai oldalt sem érdeklik, csak a nép felhergelése megy egymás ellen, hogy utána lehessen „etetni” a hisztiző polgárokat. Ebben a politikai hisztikeltésben sajnos a melegeknek is csak az áldozat szerepet osztják mindkét oldalon.

De legalább minket ne verjen a víz!

Jul 2 '14
János bácsi – Kádár és mi I.
Afonyka és Szerjozska labdáznak a Vörös téren. Egy jól sikerült rúgás után azonban a labda berepül a falon át a Kreml kertjébe, ahol éppen arra sétál Vlagyimir Iljics. Csodálkozva nézi, a labdát, felveszi és mikor feltekint, látja, hogy Szerjozska mászik át a falon a kertbe a labda után. Lenin elvtárs, arcán pajkos mosollyal, elbújik egy bokor mögé kezében a labdával és figyeli Szerjozskát, ahogyan hiábavalóan kutat a labda után. Látja, hogy egy idő után feladja a keresést és éktelenül bőgni kezd elkeseredésében. Lenin elvtárs – egyik kezével a háta mögé rejtve a labdát – odalép hozzá és megkérdezi: „Miért sírsz Szerjózsa?”  „Ne is kérdezd Lenin elvtárs” – hüppögi az – „berepült ide a labda de nem találom és most nem tudunk labdázni Afonykával!”  Lenin elvtárs a háta mögül előveszi a labdát és megkérdezi: „Ez volt az?” „Igen” – derül fel egy csapásra Szerjozska arca – „köszönöm Lenin elvtárs!” „Menj játszani!” – simogatja meg Lenin elvtárs, a proletariátusért folytatott harcban megkérgesedett kezével Szerjózsa szőke buksiját – „menj!” Mert ilyen ember volt. Pedig le is lövethette volna.Most 25 éve halt meg Kádár János, és nekem valahogyan mindig ez a régi vicc jut róla eszembe. Mert hát valóban, sokkal több embert is ki lehetett volna végezni vagy börtönbe vetni – ki számolta volna? Sokkal durvább, Istentől elrugaszkodottabb diktatúrát lehetett volna csinálni – ki mert volna ellenkezni? (…)
Az általános elveszettségben és bizonytalanságban kínálták fel az embereknek ezt a csúf arcú, nyakigláb, esetlen figurát az állandóan füstölő cigarettájával, mint olyasvalakit, akire számítani lehet. Nem volt más. A hagyományos elitet elnyelte már a feledés vagy az emigráció, valakinek pedig vezetni kellett. A helyi kiskirályok és famulusaik undorító alakok voltak, ebben közmegegyezés volt, féktelen nyargalásaiknak csak Jani bácsi egyre hatalmasabbra növő képe és hatalma látszott véget vetni. A korlátlan hatalmat csak egy másik, még korlátlanabb lehetett képes megtörni. Megnyugtató volt a tudat, hogy valahol messze, távol van valaki, akihez a végszükség óráiban fordulni lehet. A Kádár-titkárságra írt levelek időnként képesek voltak megoldani lehetetlennek látszó dolgokat is – legalábbis ezt terjesztette pletyka gyanánt a titkosrendőrség és a pártapparátus.
Mert nem szabad elfeledni, hogy a legjobb propagandisták, megalkuvó művészek, kiképzett janicsár-pedagógusok segítettek megerősödni ennek a hitnek. Mert ne feledjük: hazugság volt az egész, csak ekkorra már azok számára, akiknek szólt, nem lehetett az igazságtól megkülönböztetni, nem volt támasz, nem volt segítség. A „tömegek”, ahogyan a kommunista terminológia nevezete őket, visszavonhatatlanul Kádár népévé váltak, mert – bármennyire szomorú is ez – sokkal könnyebb semmilyennek lenni, mint jónak. A közösségi morál összeomlása a következmények belátásának hiányában a szabadság növekedésének tűnt.Mindeközben kétségtelenül egyre több méz került a proletariátus madzagjára. Évtizedek teltek el: évtizedek, amelyek oly hosszúak egy generáció életében, és az élet formája, a rendszer megszilárdult, így egyre kiszámíthatóbbá vált. Pontosan tudhatóvá volt, hogy mennyi idő alatt lehet Trabanthoz jutni, hány évenként van SZOT-beutaló a Balatonra vagy Lillafüredre és pontosan mennyit lehet büntetlenül lopni a gyárból. Az élet szabályos, kiszámítható formája pedig biztonságot nyújtott és gyarapodást. Ennek méltó jelképe lett János bácsi.
*
Aztán elmentek az oroszok és jött a rendszerváltozás; János bácsi hatalmát veszítette és meghalt. A „tömegek” pedig, Kádár népe, egy emberöltőn belül kétszer látta összeomlani azt, ami biztosnak és időtlennek tűnt. Újfent nem volt, aki segítsen, aki vezesse őket. Most − az előző alkalommal ellentétben − nem börtönözték be, nem ölték meg, nem kényszerítették emigrációra az „elitet”, hanem az egyszerűen elárulta őket. Egy részük ostobaságból, bávatag tévhitek miatt, más részük egyszerű aljasságból. Az ország elérte ugyanis a hőn áhított modernitást, széttörte a „feudalizmus” tagoltságát: az „elit” is Kádár népéből toborzódott, vér volt a vérükből és hús a húsukból; természetesen úgy is viselkedett: aljas és önző módon. Ne csodáljuk hát, ha sokak álmaiban a biztonságos gyarapodás arkangyala maradt János bácsi. Bárkinek, aki itt él, számolnia kell ezzel. Kádár népe vagyunk és még nagyon sokáig azok is leszünk.
Nem jók, nem rosszak: semmilyenek.

János bácsi – Kádár és mi I.

Afonyka és Szerjozska labdáznak a Vörös téren. Egy jól sikerült rúgás után azonban a labda berepül a falon át a Kreml kertjébe, ahol éppen arra sétál Vlagyimir Iljics. Csodálkozva nézi, a labdát, felveszi és mikor feltekint, látja, hogy Szerjozska mászik át a falon a kertbe a labda után. Lenin elvtárs, arcán pajkos mosollyal, elbújik egy bokor mögé kezében a labdával és figyeli Szerjozskát, ahogyan hiábavalóan kutat a labda után. Látja, hogy egy idő után feladja a keresést és éktelenül bőgni kezd elkeseredésében. Lenin elvtárs – egyik kezével a háta mögé rejtve a labdát – odalép hozzá és megkérdezi: „Miért sírsz Szerjózsa?”  „Ne is kérdezd Lenin elvtárs” – hüppögi az – „berepült ide a labda de nem találom és most nem tudunk labdázni Afonykával!”  Lenin elvtárs a háta mögül előveszi a labdát és megkérdezi: „Ez volt az?” „Igen” – derül fel egy csapásra Szerjozska arca – „köszönöm Lenin elvtárs!” „Menj játszani!” – simogatja meg Lenin elvtárs, a proletariátusért folytatott harcban megkérgesedett kezével Szerjózsa szőke buksiját – „menj!” Mert ilyen ember volt. Pedig le is lövethette volna.

Most 25 éve halt meg Kádár János, és nekem valahogyan mindig ez a régi vicc jut róla eszembe. Mert hát valóban, sokkal több embert is ki lehetett volna végezni vagy börtönbe vetni – ki számolta volna? Sokkal durvább, Istentől elrugaszkodottabb diktatúrát lehetett volna csinálni – ki mert volna ellenkezni? (…)

Az általános elveszettségben és bizonytalanságban kínálták fel az embereknek ezt a csúf arcú, nyakigláb, esetlen figurát az állandóan füstölő cigarettájával, mint olyasvalakit, akire számítani lehet. Nem volt más. A hagyományos elitet elnyelte már a feledés vagy az emigráció, valakinek pedig vezetni kellett. A helyi kiskirályok és famulusaik undorító alakok voltak, ebben közmegegyezés volt, féktelen nyargalásaiknak csak Jani bácsi egyre hatalmasabbra növő képe és hatalma látszott véget vetni. A korlátlan hatalmat csak egy másik, még korlátlanabb lehetett képes megtörni. Megnyugtató volt a tudat, hogy valahol messze, távol van valaki, akihez a végszükség óráiban fordulni lehet. A Kádár-titkárságra írt levelek időnként képesek voltak megoldani lehetetlennek látszó dolgokat is – legalábbis ezt terjesztette pletyka gyanánt a titkosrendőrség és a pártapparátus.

Mert nem szabad elfeledni, hogy a legjobb propagandisták, megalkuvó művészek, kiképzett janicsár-pedagógusok segítettek megerősödni ennek a hitnek. Mert ne feledjük: hazugság volt az egész, csak ekkorra már azok számára, akiknek szólt, nem lehetett az igazságtól megkülönböztetni, nem volt támasz, nem volt segítség. A „tömegek”, ahogyan a kommunista terminológia nevezete őket, visszavonhatatlanul Kádár népévé váltak, mert – bármennyire szomorú is ez – sokkal könnyebb semmilyennek lenni, mint jónak. A közösségi morál összeomlása a következmények belátásának hiányában a szabadság növekedésének tűnt.

Mindeközben kétségtelenül egyre több méz került a proletariátus madzagjára. Évtizedek teltek el: évtizedek, amelyek oly hosszúak egy generáció életében, és az élet formája, a rendszer megszilárdult, így egyre kiszámíthatóbbá vált. Pontosan tudhatóvá volt, hogy mennyi idő alatt lehet Trabanthoz jutni, hány évenként van SZOT-beutaló a Balatonra vagy Lillafüredre és pontosan mennyit lehet büntetlenül lopni a gyárból. Az élet szabályos, kiszámítható formája pedig biztonságot nyújtott és gyarapodást. Ennek méltó jelképe lett János bácsi.

*

Aztán elmentek az oroszok és jött a rendszerváltozás; János bácsi hatalmát veszítette és meghalt. A „tömegek” pedig, Kádár népe, egy emberöltőn belül kétszer látta összeomlani azt, ami biztosnak és időtlennek tűnt. Újfent nem volt, aki segítsen, aki vezesse őket. Most − az előző alkalommal ellentétben − nem börtönözték be, nem ölték meg, nem kényszerítették emigrációra az „elitet”, hanem az egyszerűen elárulta őket. Egy részük ostobaságból, bávatag tévhitek miatt, más részük egyszerű aljasságból. Az ország elérte ugyanis a hőn áhított modernitást, széttörte a „feudalizmus” tagoltságát: az „elit” is Kádár népéből toborzódott, vér volt a vérükből és hús a húsukból; természetesen úgy is viselkedett: aljas és önző módon.

Ne csodáljuk hát, ha sokak álmaiban a biztonságos gyarapodás arkangyala maradt János bácsi. Bárkinek, aki itt él, számolnia kell ezzel. Kádár népe vagyunk és még nagyon sokáig azok is leszünk.

Nem jók, nem rosszak: semmilyenek.

Jun 28 '14
A szarajevói bakiparádé
Ha száz éve lett volna YouTube, akkor könnyen lehet, hogy a szarajevói merénylet is felkerült volna a népszerű Fail Compilationök közé, mivel ilyen rövid idő alatt ilyen sok baklövés nem hogy a merényletek, de talán a történelmi események sorában sem ismert.Igaz, hogy pár hónap múlva már senki nem nevetett volna, hiszen a ma száz éve, 1914. június 28-án eldördült lövések indították be az első világháborút. Most azonban álljunk meg egy percre, és elmélkedjünk/nevessünk a szarajevói merényleten, amelyet a jugoszláv Gyurkó László, Vladimír Dedijer író, partizán, Tito-biográfus, Szarajevó-monográfus „az újkor legdilettánsabb zsarnokölésének” nevezett.A köztudat csak Gavrilo Princip nevét véste be, de az Ifjú Bosznia nevű pánjugó-anarchista-romantikus terrorbrigád tagjai hatan várták bombákkal és pisztolyokkal a Szarajevóba érkező Ferenc Ferdinándot és kedves feleségét. A merénylők és segítőik már jó előre elterveztek mindent, becsempészték az országba a fegyvereket és megtervezték a merényletet, ennek ellenére a kivitelezés siralmasra sikerült. Ahogy Szász Zoltán írja a Históriában: „Amikor feltűnik a kocsisor, az első merénylő, Mehmedbačić nem mozdul, nem biztos a célban, s pont ott áll egy csendőr is. Čabrilović nem lő, mert megsajnálja a trónörököspárt. Popović rövidlátó volt, ráadásul meg is ijedt. Princip nem ismerte fel a jó helyzetet, Grabež ingadozik, s a hercegnére, járókelőkre való tekintettel nem dobja el a bombát”.

Csak a hatodik merénylő, Nedjelko Čabrinović nem rosált be, hanem szépen, illedelmesen megkérdezte az egyik rendőrtől, hogy melyik Ferenc Ferdinánd autója, majd rádobott egy bombát. Ez azonban a kocsi ponyvájáról lepattant és az úton robbant fel, sérüléseket okozva. Azonban a bakiparádé Čabrinović számára itt még nem ért véget. Az ifjú merénylő a romantikus halált választotta: bedobott egy ciánkapszulát és a Miljacka folyóba vetette magát. Csakhogy a Miljacka bokáig ér, a kapszula pedig hányást váltott ki, így Čabrinović hamarosan egy kevésbé romantikus dutyiban találta magát, miután még egy alapos verést is kapott.Hogy a merénylet mégis sikerült, az a császári-királyi bénázásnak köszönhető. Bár a világ csak 58 év múlva, a müncheni „fekete szeptember” után fogta fel, hogy a terrorizmus nem vicc, Ferenc Ferdinánd látogatásának biztonsági előkészítése különösen felelőtlennek tűnik. Pláne, hogy ekkoriban Boszniában igen alacsonyan szálltak a narodnyikok. Ennek ellenére az újságok előre közölték a látogatás útvonalát. Az útvonal mentén posztoló rendőrökön kívül más védelem nem volt, ráadásul az állomásról induló konvojból lemaradtak a detektívek.Ha ez még be is tudható a kor biztonságpolitikai gondolkodásának, egy kocsijára dobott bomba után talán bárki elgondolkozott volna, hogy nem lenne-e jobb elpucolni. Ferenc Ferdinánd azonban dühösen, de folytatta a programját. Kísérői annyit agyaltak ki, hogy egy szélesebb utcán menjenek tovább, mert ott távolabb lesznek a merénylőktől. Csakhogy a menet élén haladó sofőröknek, így Ferenc Ferdinánd sofőrjének, Leopold Lojkának sem sikerült szólni az útvonal módosításról. Ferenc Ferdinánd a bombamerényletben megsérült katonáit indult meglátogatni, és állítólag pont köztük volt az a szárnysegéd, akinek a feladata lett volna a sofőr informálása.A konvoj így behajtott egy rossz utcába, aztán észrevették a baklövést és megálltak.
Ferenc Ferdinánd kocsija épp a tömegben ácsorgó Gavrilo Princip előtt.

A szarajevói bakiparádé

Ha száz éve lett volna YouTube, akkor könnyen lehet, hogy a szarajevói merénylet is felkerült volna a népszerű Fail Compilationök közé, mivel ilyen rövid idő alatt ilyen sok baklövés nem hogy a merényletek, de talán a történelmi események sorában sem ismert.

Igaz, hogy pár hónap múlva már senki nem nevetett volna, hiszen a ma száz éve, 1914. június 28-án eldördült lövések indították be az első világháborút. Most azonban álljunk meg egy percre, és elmélkedjünk/nevessünk a szarajevói merényleten, amelyet a jugoszláv Gyurkó László, Vladimír Dedijer író, partizán, Tito-biográfus, Szarajevó-monográfus „az újkor legdilettánsabb zsarnokölésének” nevezett.

A köztudat csak Gavrilo Princip nevét véste be, de az Ifjú Bosznia nevű pánjugó-anarchista-romantikus terrorbrigád tagjai hatan várták bombákkal és pisztolyokkal a Szarajevóba érkező Ferenc Ferdinándot és kedves feleségét. A merénylők és segítőik már jó előre elterveztek mindent, becsempészték az országba a fegyvereket és megtervezték a merényletet, ennek ellenére a kivitelezés siralmasra sikerült. Ahogy Szász Zoltán írja a Históriában: „Amikor feltűnik a kocsisor, az első merénylő, Mehmedbačić nem mozdul, nem biztos a célban, s pont ott áll egy csendőr is. Čabrilović nem lő, mert megsajnálja a trónörököspárt. Popović rövidlátó volt, ráadásul meg is ijedt. Princip nem ismerte fel a jó helyzetet, Grabež ingadozik, s a hercegnére, járókelőkre való tekintettel nem dobja el a bombát”.

Csak a hatodik merénylő, Nedjelko Čabrinović nem rosált be, hanem szépen, illedelmesen megkérdezte az egyik rendőrtől, hogy melyik Ferenc Ferdinánd autója, majd rádobott egy bombát. Ez azonban a kocsi ponyvájáról lepattant és az úton robbant fel, sérüléseket okozva. Azonban a bakiparádé Čabrinović számára itt még nem ért véget. Az ifjú merénylő a romantikus halált választotta: bedobott egy ciánkapszulát és a Miljacka folyóba vetette magát. Csakhogy a Miljacka bokáig ér, a kapszula pedig hányást váltott ki, így Čabrinović hamarosan egy kevésbé romantikus dutyiban találta magát, miután még egy alapos verést is kapott.

Hogy a merénylet mégis sikerült, az a császári-királyi bénázásnak köszönhető. Bár a világ csak 58 év múlva, a müncheni „fekete szeptember” után fogta fel, hogy a terrorizmus nem vicc, Ferenc Ferdinánd látogatásának biztonsági előkészítése különösen felelőtlennek tűnik. Pláne, hogy ekkoriban Boszniában igen alacsonyan szálltak a narodnyikok. Ennek ellenére az újságok előre közölték a látogatás útvonalát. Az útvonal mentén posztoló rendőrökön kívül más védelem nem volt, ráadásul az állomásról induló konvojból lemaradtak a detektívek.

Ha ez még be is tudható a kor biztonságpolitikai gondolkodásának, egy kocsijára dobott bomba után talán bárki elgondolkozott volna, hogy nem lenne-e jobb elpucolni. Ferenc Ferdinánd azonban dühösen, de folytatta a programját. Kísérői annyit agyaltak ki, hogy egy szélesebb utcán menjenek tovább, mert ott távolabb lesznek a merénylőktől. Csakhogy a menet élén haladó sofőröknek, így Ferenc Ferdinánd sofőrjének, Leopold Lojkának sem sikerült szólni az útvonal módosításról. Ferenc Ferdinánd a bombamerényletben megsérült katonáit indult meglátogatni, és állítólag pont köztük volt az a szárnysegéd, akinek a feladata lett volna a sofőr informálása.

A konvoj így behajtott egy rossz utcába, aztán észrevették a baklövést és megálltak.

Ferenc Ferdinánd kocsija épp a tömegben ácsorgó Gavrilo Princip előtt.

Jun 20 '14
Jaroslaw Gizinski: Komoly a lengyel válság, egy korszak véget érhet
Akár az ukránok melletti kiállás miatt bosszút állni akaró orosz titkosszolgálat is állhat – egyes varsói vélemények szerint – a lengyel kormányt megrázó botrány mögött – fejti ki a Mandinernek Jaroslaw Gizinski lengyel újságíró, a Heti Válasz publicistája, aki hozzáteszi: több furcsaság is van a botrány körül. Akár a Donald Tusk nevével fémjelzett korszak is véget érhet, ám a baloldal semmi jóra nem számíthat Lengyelországban.
„Hatalmas botrányt robbantott ki a Wprost hetilap Lengyelországban: a választások előtt a belügyminiszter gazdaságélénkítésre utasította a jegybankot, a jegybankelnök pedig a pénzügyminiszter leváltását kérte cserébe. A lengyel lapok szerint a botrány megkérdőjelezi a jegybankelnök függetlenségét, a lehallgatás maga pedig az állam biztonságát − írta az MTI. Volt-e a rendszerváltás óta, azon belül pedig a Tusk-kormány történetében ilyen horderejű botrány, mint ami most tört ki a Wprost című lapnak köszönhetően?
Volt néhány lehallgatási botrány, amelyek közül talán az úgynevezett Rywin-ügy volt a legkomolyabb 1992-ben, amely arról szólt, hogy bizonyos érdekcsoportok pénzért akarták megvásárolni a médiatörvény megváltoztatását. De olyan, amelynek következménye akár a kormány lemondása lehetett volna, még nem történt. (…)

Mi a legkisebb ár, amivel túlélheti a kormány? Egyes miniszterek menesztése, vagy ez nem elég?

Egy dolog az alkotmányellenes viselkedés, és más dolog a felvételek készítése és kiszivárogtatása. Tuskot teflon-politikusnak nevezik, annyi mindent megúszott már. Most azonban már nem olyan biztos a dolgában, ez érezhető volt a csütörtök reggeli sajtótájékoztatóján: össze-vissza beszélt, nem voltak meggyőző érvei. Az hiszem, az emberek belefáradtak az állandó botlásokba, így lehet, hogy a miniszterek lecserélése már nem segít. Annál is inkább így van ez, mert nemrég volt kormányátalakítás. Ráadásul más elemek sem kedveznek a kormánynak: például még mindig magas a munkanélküliség és növekszik az államadósság. Viszont egyre nagyobb a gazdasági növekedés, és Tuskék arra számítottak, hogy a választásokig érezhetően javulnak a piaci körülmények. Most viszont az embereknek inkább a kormányzási stílussal van bajuk.”

Szilvay Gergő interjúját híroldalunkon olvashatják.

Jaroslaw Gizinski: Komoly a lengyel válság, egy korszak véget érhet

Akár az ukránok melletti kiállás miatt bosszút állni akaró orosz titkosszolgálat is állhat – egyes varsói vélemények szerint – a lengyel kormányt megrázó botrány mögött – fejti ki a Mandinernek Jaroslaw Gizinski lengyel újságíró, a Heti Válasz publicistája, aki hozzáteszi: több furcsaság is van a botrány körül. Akár a Donald Tusk nevével fémjelzett korszak is véget érhet, ám a baloldal semmi jóra nem számíthat Lengyelországban.

„Hatalmas botrányt robbantott ki a Wprost hetilap Lengyelországban: a választások előtt a belügyminiszter gazdaságélénkítésre utasította a jegybankot, a jegybankelnök pedig a pénzügyminiszter leváltását kérte cserébe. A lengyel lapok szerint a botrány megkérdőjelezi a jegybankelnök függetlenségét, a lehallgatás maga pedig az állam biztonságát − írta az MTI. Volt-e a rendszerváltás óta, azon belül pedig a Tusk-kormány történetében ilyen horderejű botrány, mint ami most tört ki a Wprost című lapnak köszönhetően?

Volt néhány lehallgatási botrány, amelyek közül talán az úgynevezett Rywin-ügy volt a legkomolyabb 1992-ben, amely arról szólt, hogy bizonyos érdekcsoportok pénzért akarták megvásárolni a médiatörvény megváltoztatását. De olyan, amelynek következménye akár a kormány lemondása lehetett volna, még nem történt. (…)
Mi a legkisebb ár, amivel túlélheti a kormány? Egyes miniszterek menesztése, vagy ez nem elég?
Egy dolog az alkotmányellenes viselkedés, és más dolog a felvételek készítése és kiszivárogtatása. Tuskot teflon-politikusnak nevezik, annyi mindent megúszott már. Most azonban már nem olyan biztos a dolgában, ez érezhető volt a csütörtök reggeli sajtótájékoztatóján: össze-vissza beszélt, nem voltak meggyőző érvei. Az hiszem, az emberek belefáradtak az állandó botlásokba, így lehet, hogy a miniszterek lecserélése már nem segít. Annál is inkább így van ez, mert nemrég volt kormányátalakítás. Ráadásul más elemek sem kedveznek a kormánynak: például még mindig magas a munkanélküliség és növekszik az államadósság. Viszont egyre nagyobb a gazdasági növekedés, és Tuskék arra számítottak, hogy a választásokig érezhetően javulnak a piaci körülmények. Most viszont az embereknek inkább a kormányzási stílussal van bajuk.”
Szilvay Gergő interjúját híroldalunkon olvashatják.