Install Theme

Your web-browser is very outdated, and as such, this website may not display properly. Please consider upgrading to a modern, faster and more secure browser. Click here to do so.

mandiner

Jul 23 '14
Csakazértis-emlékmű: dicstelenül és avatatlanul
Vasárnapra virradóra helyére került a német megszállás áldozatainak emlékművének szoborcsoportja. Az éjjeli órákban, kordonok és rendőrök védelmében emelték be a már álló oszlopok elé az angyalt és a sast. Az eddig sem dicső, eddig sem méltóságos történet e mozzanata is nélkülözött minden dicsőséget, minden méltóságot, akár logisztikai, akár botránymegelőzési okai voltak az időpontválasztásnak.
Senkivel, de tényleg senkivel nem találkoztam, aki ezt az alkotást igazán magáénak érezné – nem csoda, hogy avatatlanul marad. Így aztán lett egy olyan emlékművünk, ami senkinek nem hiányzott, senki nem kérte, ellenben sokakat sért és még diplomáciai konfliktusokat is okoz (elég csak az alkotás ellen tiltakozó Egyesült Államokra gondolni, akiknek ráadásul onnan néhány méterre áll a nagykövetsége). Ez kétségkívül olyan politikai teljesítmény, ami párját ritkítja.

Csakazértis-emlékmű: dicstelenül és avatatlanul

Vasárnapra virradóra helyére került a német megszállás áldozatainak emlékművének szoborcsoportja. Az éjjeli órákban, kordonok és rendőrök védelmében emelték be a már álló oszlopok elé az angyalt és a sast. Az eddig sem dicső, eddig sem méltóságos történet e mozzanata is nélkülözött minden dicsőséget, minden méltóságot, akár logisztikai, akár botránymegelőzési okai voltak az időpontválasztásnak.

Senkivel, de tényleg senkivel nem találkoztam, aki ezt az alkotást igazán magáénak érezné – nem csoda, hogy avatatlanul marad. Így aztán lett egy olyan emlékművünk, ami senkinek nem hiányzott, senki nem kérte, ellenben sokakat sért és még diplomáciai konfliktusokat is okoz (elég csak az alkotás ellen tiltakozó Egyesült Államokra gondolni, akiknek ráadásul onnan néhány méterre áll a nagykövetsége). Ez kétségkívül olyan politikai teljesítmény, ami párját ritkítja.

Jul 7 '14

Az én nyolcvankilencem - Kádár és mi IV.

Az 1989-es év a változás éve, a még népköztársaság és a majdnem köztársaság szokatlan időszaka volt annak minden piszkos alkujával, hatalmi játszmájával, eredeti tőkefelhalmozásával, gyomorforgató pálfordulásaival, szellemi és közéleti pezsgésével, valamint hónapok múltán hamar elillanó eufóriájával együtt. Azonban 1989-ben egy lelakott ország megroggyant társadalmának a képe is megmutatkozott, amelyben a ma sokak által visszasírt biztonság és rend minden volt, csak nem valódi biztonság és nem valódi rend. (…)

1989-ben fényképezőgéppel a nyakamban jártam Budapest utcáit. Ekkor még alapos szakmai felkészültség és képzettség hiányában ösztönösen, a saját kedvemre fotografáltam gyakran olyan apró részleteket, amelyekről már az expozíció pillanatában gyanítottam, hogy rajtam kívül aligha fog érdekelni bárkit is. Az akkor készült fotókkal igazából nem volt semmi tervem – leginkább a precízen megcsinált negatívtartóimnak dolgoztam –; azonban kényszeresen azt éreztem, hogy a magam módján rögzíteni akarom azokat az időket. Az 1989-es évnek végül számtalan negatív lett az egyenlege, fekete-fehér Fortepan és ORWO tekercsek tucatjai őrzik az akkor elkapott pillanatokat. Köztük olyan események tűnnek fel, mint a köztársaság októberi kikiáltása a budapesti Kossuth téren vagy a gellérthegyi vörös csillag lokális népünnepélybe hajló, kedélyes szanaszét flexelése.

Nyomokat rögzítettem huszonöt évvel ezelőtt, és talán éppen most jött el az ideje annak, hogy mindezeket feltárjam és közzé tegyem.

Jul 7 '14
Libertárius felvetés házasságról, melegekről és katolikusokról
Akarsz egy olyan szellemi közösséghez tartozni, amely egy napon legalizálná a katolikus és a meleg házasságot?
Ma Magyarországon mindkettő „illegális”. A katolikus szertartást ugyanúgy nem ismeri el az állam önálló házassági formának; mint ahogy azt sem, ha egy meleg párt adnának össze a meleg közösség által meghatározott formák és szertartások szerint. Érdekes? Igen.Miért élvez az állam monopóliumot egy olyannyira privát viszony, mint a házasság meghatározásában? Mert az állam (főleg a demokratikus) már csak egy ilyen szörnyeteg, szeret az élet minden területén monopóliumot élvezni; és meg is ragad minden lehetőséget, hogy bővítse azon területek listáját, ahol beleszólhat az emberek legprivátabb viszonyaiba.
Így aztán nincs sokféle házasodási forma, holott minden lehetőség meglenne rá. Nincs olyan természeti törvény, ami megakadályozná, hogy a melegek körében legyen melegházasság, a mohamedánok körében többnejűség, a katolikusok körében katolikus házasság (ami kivételes esetektől eltekintve nem engedélyezi a válást vagy kizárja például az egynemű párok körében köttetett házasságot − és így nem kényszeríti a katolikus papot a szentség kiszolgáltatására az egyház nézeteivel össze nem egyeztethető módon), és így tovább.A libertárius filozófia központi gondolatát hétköznapi nyelven az erőszakmentesség és a szabad együttműködés kettősével jellemezhetjük a legegyszerűbben. A libertárius szerint az az etikus magatartás, ha elkerüljük a tettleges erőszak minden formáját; illetve ízlésünknek megfelelően kooperálunk a társadalom bizonyos tagjaival; valamint nem kooperálunk közvetlen kapcsolatban azokkal, akikkel valamilyen szubjektív oknál fogva (személyes ízlésvilágunk szerint) nem szeretnénk.Ezért a libertáriusok között bizony megférnek a katolikus „melegellenes” nézetek és a melegházasságot támogatók is − addig, amíg elfogadják az erőszakmentesség elvét. És igen, ez azt jelenti, hogy bizony lehet gúnyolódni is egymáson mindaddig, amíg ez nem torkollik erőszakba.A demokratikus politikusok azonban hallani sem akarnak erről a lehetőségről. Mármint hogy ne legyen a házasságnak állami definíciója, kizárólag állam által elismert érvényessége. Ők élvezik a feszültség gerjesztését, holott minden pillanatban csupán karnyújtásnyira vagyunk a békétől. A feszültség abból a tényből is fakad, hogy ha egyféle definíciója létezik a házasságnak, akkor az definíció szerint sem elégítheti ki a sokféle hitvilágú embert. Így lehet majd jobbra és balra szavazni, lehet majd sok elkeseredett szavazót mozgósítani teljesen ostoba és szükségtelen konfliktusok mentén. A konfliktus feloldása végtelenül egyszerű lenne, de ezek az emberek nem törekszenek a feloldására. 
A jelen állapotban senkit nem elégít ki maradéktalanul a rendszer, azokon kívül persze, akiknek nincs konkrét vágya a házasodás formájával kapcsolatban. De ez sok „érdekelt” félnek ideális állapot a zavarosban való szavazathalászatra.
Libertárius indíttatású hozzáállásom a Pride-hoz: Hé, ne verjen a víz! Sem a balos, sem a jobbos hisztériakeltést, ami körüllengi a Pride-ot, nem tudom magaménak tekinteni. Főleg, hogy teljesen világos, a megoldások egyik politikai oldalt sem érdeklik, csak a nép felhergelése megy egymás ellen, hogy utána lehessen „etetni” a hisztiző polgárokat. Ebben a politikai hisztikeltésben sajnos a melegeknek is csak az áldozat szerepet osztják mindkét oldalon.
De legalább minket ne verjen a víz!

Libertárius felvetés házasságról, melegekről és katolikusokról

Akarsz egy olyan szellemi közösséghez tartozni, amely egy napon legalizálná a katolikus és a meleg házasságot?

Ma Magyarországon mindkettő „illegális”. A katolikus szertartást ugyanúgy nem ismeri el az állam önálló házassági formának; mint ahogy azt sem, ha egy meleg párt adnának össze a meleg közösség által meghatározott formák és szertartások szerint. Érdekes? Igen.

Miért élvez az állam monopóliumot egy olyannyira privát viszony, mint a házasság meghatározásában? Mert az állam (főleg a demokratikus) már csak egy ilyen szörnyeteg, szeret az élet minden területén monopóliumot élvezni; és meg is ragad minden lehetőséget, hogy bővítse azon területek listáját, ahol beleszólhat az emberek legprivátabb viszonyaiba.

Így aztán nincs sokféle házasodási forma, holott minden lehetőség meglenne rá. Nincs olyan természeti törvény, ami megakadályozná, hogy a melegek körében legyen melegházasság, a mohamedánok körében többnejűség, a katolikusok körében katolikus házasság (ami kivételes esetektől eltekintve nem engedélyezi a válást vagy kizárja például az egynemű párok körében köttetett házasságot − és így nem kényszeríti a katolikus papot a szentség kiszolgáltatására az egyház nézeteivel össze nem egyeztethető módon), és így tovább.

A libertárius filozófia központi gondolatát hétköznapi nyelven az erőszakmentesség és a szabad együttműködés kettősével jellemezhetjük a legegyszerűbben. A libertárius szerint az az etikus magatartás, ha elkerüljük a tettleges erőszak minden formáját; illetve ízlésünknek megfelelően kooperálunk a társadalom bizonyos tagjaival; valamint nem kooperálunk közvetlen kapcsolatban azokkal, akikkel valamilyen szubjektív oknál fogva (személyes ízlésvilágunk szerint) nem szeretnénk.

Ezért a libertáriusok között bizony megférnek a katolikus „melegellenes” nézetek és a melegházasságot támogatók is − addig, amíg elfogadják az erőszakmentesség elvét. És igen, ez azt jelenti, hogy bizony lehet gúnyolódni is egymáson mindaddig, amíg ez nem torkollik erőszakba.

A demokratikus politikusok azonban hallani sem akarnak erről a lehetőségről. Mármint hogy ne legyen a házasságnak állami definíciója, kizárólag állam által elismert érvényessége. Ők élvezik a feszültség gerjesztését, holott minden pillanatban csupán karnyújtásnyira vagyunk a békétől. A feszültség abból a tényből is fakad, hogy ha egyféle definíciója létezik a házasságnak, akkor az definíció szerint sem elégítheti ki a sokféle hitvilágú embert. Így lehet majd jobbra és balra szavazni, lehet majd sok elkeseredett szavazót mozgósítani teljesen ostoba és szükségtelen konfliktusok mentén. A konfliktus feloldása végtelenül egyszerű lenne, de ezek az emberek nem törekszenek a feloldására.

A jelen állapotban senkit nem elégít ki maradéktalanul a rendszer, azokon kívül persze, akiknek nincs konkrét vágya a házasodás formájával kapcsolatban. De ez sok „érdekelt” félnek ideális állapot a zavarosban való szavazathalászatra.

Libertárius indíttatású hozzáállásom a Pride-hoz: Hé, ne verjen a víz! Sem a balos, sem a jobbos hisztériakeltést, ami körüllengi a Pride-ot, nem tudom magaménak tekinteni. Főleg, hogy teljesen világos, a megoldások egyik politikai oldalt sem érdeklik, csak a nép felhergelése megy egymás ellen, hogy utána lehessen „etetni” a hisztiző polgárokat. Ebben a politikai hisztikeltésben sajnos a melegeknek is csak az áldozat szerepet osztják mindkét oldalon.

De legalább minket ne verjen a víz!

Jul 2 '14
János bácsi – Kádár és mi I.
Afonyka és Szerjozska labdáznak a Vörös téren. Egy jól sikerült rúgás után azonban a labda berepül a falon át a Kreml kertjébe, ahol éppen arra sétál Vlagyimir Iljics. Csodálkozva nézi, a labdát, felveszi és mikor feltekint, látja, hogy Szerjozska mászik át a falon a kertbe a labda után. Lenin elvtárs, arcán pajkos mosollyal, elbújik egy bokor mögé kezében a labdával és figyeli Szerjozskát, ahogyan hiábavalóan kutat a labda után. Látja, hogy egy idő után feladja a keresést és éktelenül bőgni kezd elkeseredésében. Lenin elvtárs – egyik kezével a háta mögé rejtve a labdát – odalép hozzá és megkérdezi: „Miért sírsz Szerjózsa?”  „Ne is kérdezd Lenin elvtárs” – hüppögi az – „berepült ide a labda de nem találom és most nem tudunk labdázni Afonykával!”  Lenin elvtárs a háta mögül előveszi a labdát és megkérdezi: „Ez volt az?” „Igen” – derül fel egy csapásra Szerjozska arca – „köszönöm Lenin elvtárs!” „Menj játszani!” – simogatja meg Lenin elvtárs, a proletariátusért folytatott harcban megkérgesedett kezével Szerjózsa szőke buksiját – „menj!” Mert ilyen ember volt. Pedig le is lövethette volna.Most 25 éve halt meg Kádár János, és nekem valahogyan mindig ez a régi vicc jut róla eszembe. Mert hát valóban, sokkal több embert is ki lehetett volna végezni vagy börtönbe vetni – ki számolta volna? Sokkal durvább, Istentől elrugaszkodottabb diktatúrát lehetett volna csinálni – ki mert volna ellenkezni? (…)
Az általános elveszettségben és bizonytalanságban kínálták fel az embereknek ezt a csúf arcú, nyakigláb, esetlen figurát az állandóan füstölő cigarettájával, mint olyasvalakit, akire számítani lehet. Nem volt más. A hagyományos elitet elnyelte már a feledés vagy az emigráció, valakinek pedig vezetni kellett. A helyi kiskirályok és famulusaik undorító alakok voltak, ebben közmegegyezés volt, féktelen nyargalásaiknak csak Jani bácsi egyre hatalmasabbra növő képe és hatalma látszott véget vetni. A korlátlan hatalmat csak egy másik, még korlátlanabb lehetett képes megtörni. Megnyugtató volt a tudat, hogy valahol messze, távol van valaki, akihez a végszükség óráiban fordulni lehet. A Kádár-titkárságra írt levelek időnként képesek voltak megoldani lehetetlennek látszó dolgokat is – legalábbis ezt terjesztette pletyka gyanánt a titkosrendőrség és a pártapparátus.
Mert nem szabad elfeledni, hogy a legjobb propagandisták, megalkuvó művészek, kiképzett janicsár-pedagógusok segítettek megerősödni ennek a hitnek. Mert ne feledjük: hazugság volt az egész, csak ekkorra már azok számára, akiknek szólt, nem lehetett az igazságtól megkülönböztetni, nem volt támasz, nem volt segítség. A „tömegek”, ahogyan a kommunista terminológia nevezete őket, visszavonhatatlanul Kádár népévé váltak, mert – bármennyire szomorú is ez – sokkal könnyebb semmilyennek lenni, mint jónak. A közösségi morál összeomlása a következmények belátásának hiányában a szabadság növekedésének tűnt.Mindeközben kétségtelenül egyre több méz került a proletariátus madzagjára. Évtizedek teltek el: évtizedek, amelyek oly hosszúak egy generáció életében, és az élet formája, a rendszer megszilárdult, így egyre kiszámíthatóbbá vált. Pontosan tudhatóvá volt, hogy mennyi idő alatt lehet Trabanthoz jutni, hány évenként van SZOT-beutaló a Balatonra vagy Lillafüredre és pontosan mennyit lehet büntetlenül lopni a gyárból. Az élet szabályos, kiszámítható formája pedig biztonságot nyújtott és gyarapodást. Ennek méltó jelképe lett János bácsi.
*
Aztán elmentek az oroszok és jött a rendszerváltozás; János bácsi hatalmát veszítette és meghalt. A „tömegek” pedig, Kádár népe, egy emberöltőn belül kétszer látta összeomlani azt, ami biztosnak és időtlennek tűnt. Újfent nem volt, aki segítsen, aki vezesse őket. Most − az előző alkalommal ellentétben − nem börtönözték be, nem ölték meg, nem kényszerítették emigrációra az „elitet”, hanem az egyszerűen elárulta őket. Egy részük ostobaságból, bávatag tévhitek miatt, más részük egyszerű aljasságból. Az ország elérte ugyanis a hőn áhított modernitást, széttörte a „feudalizmus” tagoltságát: az „elit” is Kádár népéből toborzódott, vér volt a vérükből és hús a húsukból; természetesen úgy is viselkedett: aljas és önző módon. Ne csodáljuk hát, ha sokak álmaiban a biztonságos gyarapodás arkangyala maradt János bácsi. Bárkinek, aki itt él, számolnia kell ezzel. Kádár népe vagyunk és még nagyon sokáig azok is leszünk.
Nem jók, nem rosszak: semmilyenek.

János bácsi – Kádár és mi I.

Afonyka és Szerjozska labdáznak a Vörös téren. Egy jól sikerült rúgás után azonban a labda berepül a falon át a Kreml kertjébe, ahol éppen arra sétál Vlagyimir Iljics. Csodálkozva nézi, a labdát, felveszi és mikor feltekint, látja, hogy Szerjozska mászik át a falon a kertbe a labda után. Lenin elvtárs, arcán pajkos mosollyal, elbújik egy bokor mögé kezében a labdával és figyeli Szerjozskát, ahogyan hiábavalóan kutat a labda után. Látja, hogy egy idő után feladja a keresést és éktelenül bőgni kezd elkeseredésében. Lenin elvtárs – egyik kezével a háta mögé rejtve a labdát – odalép hozzá és megkérdezi: „Miért sírsz Szerjózsa?”  „Ne is kérdezd Lenin elvtárs” – hüppögi az – „berepült ide a labda de nem találom és most nem tudunk labdázni Afonykával!”  Lenin elvtárs a háta mögül előveszi a labdát és megkérdezi: „Ez volt az?” „Igen” – derül fel egy csapásra Szerjozska arca – „köszönöm Lenin elvtárs!” „Menj játszani!” – simogatja meg Lenin elvtárs, a proletariátusért folytatott harcban megkérgesedett kezével Szerjózsa szőke buksiját – „menj!” Mert ilyen ember volt. Pedig le is lövethette volna.

Most 25 éve halt meg Kádár János, és nekem valahogyan mindig ez a régi vicc jut róla eszembe. Mert hát valóban, sokkal több embert is ki lehetett volna végezni vagy börtönbe vetni – ki számolta volna? Sokkal durvább, Istentől elrugaszkodottabb diktatúrát lehetett volna csinálni – ki mert volna ellenkezni? (…)

Az általános elveszettségben és bizonytalanságban kínálták fel az embereknek ezt a csúf arcú, nyakigláb, esetlen figurát az állandóan füstölő cigarettájával, mint olyasvalakit, akire számítani lehet. Nem volt más. A hagyományos elitet elnyelte már a feledés vagy az emigráció, valakinek pedig vezetni kellett. A helyi kiskirályok és famulusaik undorító alakok voltak, ebben közmegegyezés volt, féktelen nyargalásaiknak csak Jani bácsi egyre hatalmasabbra növő képe és hatalma látszott véget vetni. A korlátlan hatalmat csak egy másik, még korlátlanabb lehetett képes megtörni. Megnyugtató volt a tudat, hogy valahol messze, távol van valaki, akihez a végszükség óráiban fordulni lehet. A Kádár-titkárságra írt levelek időnként képesek voltak megoldani lehetetlennek látszó dolgokat is – legalábbis ezt terjesztette pletyka gyanánt a titkosrendőrség és a pártapparátus.

Mert nem szabad elfeledni, hogy a legjobb propagandisták, megalkuvó művészek, kiképzett janicsár-pedagógusok segítettek megerősödni ennek a hitnek. Mert ne feledjük: hazugság volt az egész, csak ekkorra már azok számára, akiknek szólt, nem lehetett az igazságtól megkülönböztetni, nem volt támasz, nem volt segítség. A „tömegek”, ahogyan a kommunista terminológia nevezete őket, visszavonhatatlanul Kádár népévé váltak, mert – bármennyire szomorú is ez – sokkal könnyebb semmilyennek lenni, mint jónak. A közösségi morál összeomlása a következmények belátásának hiányában a szabadság növekedésének tűnt.

Mindeközben kétségtelenül egyre több méz került a proletariátus madzagjára. Évtizedek teltek el: évtizedek, amelyek oly hosszúak egy generáció életében, és az élet formája, a rendszer megszilárdult, így egyre kiszámíthatóbbá vált. Pontosan tudhatóvá volt, hogy mennyi idő alatt lehet Trabanthoz jutni, hány évenként van SZOT-beutaló a Balatonra vagy Lillafüredre és pontosan mennyit lehet büntetlenül lopni a gyárból. Az élet szabályos, kiszámítható formája pedig biztonságot nyújtott és gyarapodást. Ennek méltó jelképe lett János bácsi.

*

Aztán elmentek az oroszok és jött a rendszerváltozás; János bácsi hatalmát veszítette és meghalt. A „tömegek” pedig, Kádár népe, egy emberöltőn belül kétszer látta összeomlani azt, ami biztosnak és időtlennek tűnt. Újfent nem volt, aki segítsen, aki vezesse őket. Most − az előző alkalommal ellentétben − nem börtönözték be, nem ölték meg, nem kényszerítették emigrációra az „elitet”, hanem az egyszerűen elárulta őket. Egy részük ostobaságból, bávatag tévhitek miatt, más részük egyszerű aljasságból. Az ország elérte ugyanis a hőn áhított modernitást, széttörte a „feudalizmus” tagoltságát: az „elit” is Kádár népéből toborzódott, vér volt a vérükből és hús a húsukból; természetesen úgy is viselkedett: aljas és önző módon.

Ne csodáljuk hát, ha sokak álmaiban a biztonságos gyarapodás arkangyala maradt János bácsi. Bárkinek, aki itt él, számolnia kell ezzel. Kádár népe vagyunk és még nagyon sokáig azok is leszünk.

Nem jók, nem rosszak: semmilyenek.

Jun 28 '14
A szarajevói bakiparádé
Ha száz éve lett volna YouTube, akkor könnyen lehet, hogy a szarajevói merénylet is felkerült volna a népszerű Fail Compilationök közé, mivel ilyen rövid idő alatt ilyen sok baklövés nem hogy a merényletek, de talán a történelmi események sorában sem ismert.Igaz, hogy pár hónap múlva már senki nem nevetett volna, hiszen a ma száz éve, 1914. június 28-án eldördült lövések indították be az első világháborút. Most azonban álljunk meg egy percre, és elmélkedjünk/nevessünk a szarajevói merényleten, amelyet a jugoszláv Gyurkó László, Vladimír Dedijer író, partizán, Tito-biográfus, Szarajevó-monográfus „az újkor legdilettánsabb zsarnokölésének” nevezett.A köztudat csak Gavrilo Princip nevét véste be, de az Ifjú Bosznia nevű pánjugó-anarchista-romantikus terrorbrigád tagjai hatan várták bombákkal és pisztolyokkal a Szarajevóba érkező Ferenc Ferdinándot és kedves feleségét. A merénylők és segítőik már jó előre elterveztek mindent, becsempészték az országba a fegyvereket és megtervezték a merényletet, ennek ellenére a kivitelezés siralmasra sikerült. Ahogy Szász Zoltán írja a Históriában: „Amikor feltűnik a kocsisor, az első merénylő, Mehmedbačić nem mozdul, nem biztos a célban, s pont ott áll egy csendőr is. Čabrilović nem lő, mert megsajnálja a trónörököspárt. Popović rövidlátó volt, ráadásul meg is ijedt. Princip nem ismerte fel a jó helyzetet, Grabež ingadozik, s a hercegnére, járókelőkre való tekintettel nem dobja el a bombát”.

Csak a hatodik merénylő, Nedjelko Čabrinović nem rosált be, hanem szépen, illedelmesen megkérdezte az egyik rendőrtől, hogy melyik Ferenc Ferdinánd autója, majd rádobott egy bombát. Ez azonban a kocsi ponyvájáról lepattant és az úton robbant fel, sérüléseket okozva. Azonban a bakiparádé Čabrinović számára itt még nem ért véget. Az ifjú merénylő a romantikus halált választotta: bedobott egy ciánkapszulát és a Miljacka folyóba vetette magát. Csakhogy a Miljacka bokáig ér, a kapszula pedig hányást váltott ki, így Čabrinović hamarosan egy kevésbé romantikus dutyiban találta magát, miután még egy alapos verést is kapott.Hogy a merénylet mégis sikerült, az a császári-királyi bénázásnak köszönhető. Bár a világ csak 58 év múlva, a müncheni „fekete szeptember” után fogta fel, hogy a terrorizmus nem vicc, Ferenc Ferdinánd látogatásának biztonsági előkészítése különösen felelőtlennek tűnik. Pláne, hogy ekkoriban Boszniában igen alacsonyan szálltak a narodnyikok. Ennek ellenére az újságok előre közölték a látogatás útvonalát. Az útvonal mentén posztoló rendőrökön kívül más védelem nem volt, ráadásul az állomásról induló konvojból lemaradtak a detektívek.Ha ez még be is tudható a kor biztonságpolitikai gondolkodásának, egy kocsijára dobott bomba után talán bárki elgondolkozott volna, hogy nem lenne-e jobb elpucolni. Ferenc Ferdinánd azonban dühösen, de folytatta a programját. Kísérői annyit agyaltak ki, hogy egy szélesebb utcán menjenek tovább, mert ott távolabb lesznek a merénylőktől. Csakhogy a menet élén haladó sofőröknek, így Ferenc Ferdinánd sofőrjének, Leopold Lojkának sem sikerült szólni az útvonal módosításról. Ferenc Ferdinánd a bombamerényletben megsérült katonáit indult meglátogatni, és állítólag pont köztük volt az a szárnysegéd, akinek a feladata lett volna a sofőr informálása.A konvoj így behajtott egy rossz utcába, aztán észrevették a baklövést és megálltak.
Ferenc Ferdinánd kocsija épp a tömegben ácsorgó Gavrilo Princip előtt.

A szarajevói bakiparádé

Ha száz éve lett volna YouTube, akkor könnyen lehet, hogy a szarajevói merénylet is felkerült volna a népszerű Fail Compilationök közé, mivel ilyen rövid idő alatt ilyen sok baklövés nem hogy a merényletek, de talán a történelmi események sorában sem ismert.

Igaz, hogy pár hónap múlva már senki nem nevetett volna, hiszen a ma száz éve, 1914. június 28-án eldördült lövések indították be az első világháborút. Most azonban álljunk meg egy percre, és elmélkedjünk/nevessünk a szarajevói merényleten, amelyet a jugoszláv Gyurkó László, Vladimír Dedijer író, partizán, Tito-biográfus, Szarajevó-monográfus „az újkor legdilettánsabb zsarnokölésének” nevezett.

A köztudat csak Gavrilo Princip nevét véste be, de az Ifjú Bosznia nevű pánjugó-anarchista-romantikus terrorbrigád tagjai hatan várták bombákkal és pisztolyokkal a Szarajevóba érkező Ferenc Ferdinándot és kedves feleségét. A merénylők és segítőik már jó előre elterveztek mindent, becsempészték az országba a fegyvereket és megtervezték a merényletet, ennek ellenére a kivitelezés siralmasra sikerült. Ahogy Szász Zoltán írja a Históriában: „Amikor feltűnik a kocsisor, az első merénylő, Mehmedbačić nem mozdul, nem biztos a célban, s pont ott áll egy csendőr is. Čabrilović nem lő, mert megsajnálja a trónörököspárt. Popović rövidlátó volt, ráadásul meg is ijedt. Princip nem ismerte fel a jó helyzetet, Grabež ingadozik, s a hercegnére, járókelőkre való tekintettel nem dobja el a bombát”.

Csak a hatodik merénylő, Nedjelko Čabrinović nem rosált be, hanem szépen, illedelmesen megkérdezte az egyik rendőrtől, hogy melyik Ferenc Ferdinánd autója, majd rádobott egy bombát. Ez azonban a kocsi ponyvájáról lepattant és az úton robbant fel, sérüléseket okozva. Azonban a bakiparádé Čabrinović számára itt még nem ért véget. Az ifjú merénylő a romantikus halált választotta: bedobott egy ciánkapszulát és a Miljacka folyóba vetette magát. Csakhogy a Miljacka bokáig ér, a kapszula pedig hányást váltott ki, így Čabrinović hamarosan egy kevésbé romantikus dutyiban találta magát, miután még egy alapos verést is kapott.

Hogy a merénylet mégis sikerült, az a császári-királyi bénázásnak köszönhető. Bár a világ csak 58 év múlva, a müncheni „fekete szeptember” után fogta fel, hogy a terrorizmus nem vicc, Ferenc Ferdinánd látogatásának biztonsági előkészítése különösen felelőtlennek tűnik. Pláne, hogy ekkoriban Boszniában igen alacsonyan szálltak a narodnyikok. Ennek ellenére az újságok előre közölték a látogatás útvonalát. Az útvonal mentén posztoló rendőrökön kívül más védelem nem volt, ráadásul az állomásról induló konvojból lemaradtak a detektívek.

Ha ez még be is tudható a kor biztonságpolitikai gondolkodásának, egy kocsijára dobott bomba után talán bárki elgondolkozott volna, hogy nem lenne-e jobb elpucolni. Ferenc Ferdinánd azonban dühösen, de folytatta a programját. Kísérői annyit agyaltak ki, hogy egy szélesebb utcán menjenek tovább, mert ott távolabb lesznek a merénylőktől. Csakhogy a menet élén haladó sofőröknek, így Ferenc Ferdinánd sofőrjének, Leopold Lojkának sem sikerült szólni az útvonal módosításról. Ferenc Ferdinánd a bombamerényletben megsérült katonáit indult meglátogatni, és állítólag pont köztük volt az a szárnysegéd, akinek a feladata lett volna a sofőr informálása.

A konvoj így behajtott egy rossz utcába, aztán észrevették a baklövést és megálltak.

Ferenc Ferdinánd kocsija épp a tömegben ácsorgó Gavrilo Princip előtt.

Jun 20 '14
Jaroslaw Gizinski: Komoly a lengyel válság, egy korszak véget érhet
Akár az ukránok melletti kiállás miatt bosszút állni akaró orosz titkosszolgálat is állhat – egyes varsói vélemények szerint – a lengyel kormányt megrázó botrány mögött – fejti ki a Mandinernek Jaroslaw Gizinski lengyel újságíró, a Heti Válasz publicistája, aki hozzáteszi: több furcsaság is van a botrány körül. Akár a Donald Tusk nevével fémjelzett korszak is véget érhet, ám a baloldal semmi jóra nem számíthat Lengyelországban.
„Hatalmas botrányt robbantott ki a Wprost hetilap Lengyelországban: a választások előtt a belügyminiszter gazdaságélénkítésre utasította a jegybankot, a jegybankelnök pedig a pénzügyminiszter leváltását kérte cserébe. A lengyel lapok szerint a botrány megkérdőjelezi a jegybankelnök függetlenségét, a lehallgatás maga pedig az állam biztonságát − írta az MTI. Volt-e a rendszerváltás óta, azon belül pedig a Tusk-kormány történetében ilyen horderejű botrány, mint ami most tört ki a Wprost című lapnak köszönhetően?
Volt néhány lehallgatási botrány, amelyek közül talán az úgynevezett Rywin-ügy volt a legkomolyabb 1992-ben, amely arról szólt, hogy bizonyos érdekcsoportok pénzért akarták megvásárolni a médiatörvény megváltoztatását. De olyan, amelynek következménye akár a kormány lemondása lehetett volna, még nem történt. (…)

Mi a legkisebb ár, amivel túlélheti a kormány? Egyes miniszterek menesztése, vagy ez nem elég?

Egy dolog az alkotmányellenes viselkedés, és más dolog a felvételek készítése és kiszivárogtatása. Tuskot teflon-politikusnak nevezik, annyi mindent megúszott már. Most azonban már nem olyan biztos a dolgában, ez érezhető volt a csütörtök reggeli sajtótájékoztatóján: össze-vissza beszélt, nem voltak meggyőző érvei. Az hiszem, az emberek belefáradtak az állandó botlásokba, így lehet, hogy a miniszterek lecserélése már nem segít. Annál is inkább így van ez, mert nemrég volt kormányátalakítás. Ráadásul más elemek sem kedveznek a kormánynak: például még mindig magas a munkanélküliség és növekszik az államadósság. Viszont egyre nagyobb a gazdasági növekedés, és Tuskék arra számítottak, hogy a választásokig érezhetően javulnak a piaci körülmények. Most viszont az embereknek inkább a kormányzási stílussal van bajuk.”

Szilvay Gergő interjúját híroldalunkon olvashatják.

Jaroslaw Gizinski: Komoly a lengyel válság, egy korszak véget érhet

Akár az ukránok melletti kiállás miatt bosszút állni akaró orosz titkosszolgálat is állhat – egyes varsói vélemények szerint – a lengyel kormányt megrázó botrány mögött – fejti ki a Mandinernek Jaroslaw Gizinski lengyel újságíró, a Heti Válasz publicistája, aki hozzáteszi: több furcsaság is van a botrány körül. Akár a Donald Tusk nevével fémjelzett korszak is véget érhet, ám a baloldal semmi jóra nem számíthat Lengyelországban.

„Hatalmas botrányt robbantott ki a Wprost hetilap Lengyelországban: a választások előtt a belügyminiszter gazdaságélénkítésre utasította a jegybankot, a jegybankelnök pedig a pénzügyminiszter leváltását kérte cserébe. A lengyel lapok szerint a botrány megkérdőjelezi a jegybankelnök függetlenségét, a lehallgatás maga pedig az állam biztonságát − írta az MTI. Volt-e a rendszerváltás óta, azon belül pedig a Tusk-kormány történetében ilyen horderejű botrány, mint ami most tört ki a Wprost című lapnak köszönhetően?

Volt néhány lehallgatási botrány, amelyek közül talán az úgynevezett Rywin-ügy volt a legkomolyabb 1992-ben, amely arról szólt, hogy bizonyos érdekcsoportok pénzért akarták megvásárolni a médiatörvény megváltoztatását. De olyan, amelynek következménye akár a kormány lemondása lehetett volna, még nem történt. (…)
Mi a legkisebb ár, amivel túlélheti a kormány? Egyes miniszterek menesztése, vagy ez nem elég?
Egy dolog az alkotmányellenes viselkedés, és más dolog a felvételek készítése és kiszivárogtatása. Tuskot teflon-politikusnak nevezik, annyi mindent megúszott már. Most azonban már nem olyan biztos a dolgában, ez érezhető volt a csütörtök reggeli sajtótájékoztatóján: össze-vissza beszélt, nem voltak meggyőző érvei. Az hiszem, az emberek belefáradtak az állandó botlásokba, így lehet, hogy a miniszterek lecserélése már nem segít. Annál is inkább így van ez, mert nemrég volt kormányátalakítás. Ráadásul más elemek sem kedveznek a kormánynak: például még mindig magas a munkanélküliség és növekszik az államadósság. Viszont egyre nagyobb a gazdasági növekedés, és Tuskék arra számítottak, hogy a választásokig érezhetően javulnak a piaci körülmények. Most viszont az embereknek inkább a kormányzási stílussal van bajuk.”
Szilvay Gergő interjúját híroldalunkon olvashatják.
Jun 18 '14
Jun 18 '14
Baudet: Soha nem valósulhat meg Európa politikai uniója
Szükség van a nemzeti szuverenitásra, hogy működő joguralmat és valódi demokráciát biztosítsunk, a demokrácia megőrzése érdekében ezért korlátozni kell a nemzetek feletti intézményeket – mondta a Mandinernek Thierry Baudet holland jogfilozófus és történész, aki nem találja radikálisnak az EU megszüntetésének gondolatát. A könyvek sorát szerző Baudet az európai nemzetek kultúrájának, az európai civilizációnak a híveként ítéli el az identitásunk felszámolására törekvő, évszázados progresszív kísérletet – erről beszélt a Danube Institute vendégeként Budapesten is.
„Amikor a nemzeti identitásokról beszélünk, kitérhetünk az Oikophobie című könyvére is: miről szól ez az írása?Az oikofóbia a xenofóbia ellentéte. A xenofób elutasítja az idegen, távoli dolgokat. De el lehet utasítani azt is, ami közel van hozzád. Például az otthonod. Az »oikosz” görög szó jelentése: otthon. Az otthon az a hely, amit három jellemzővel írhatunk le. Az otthon a hely, ahol létezünk, ami egy gyönyörű hely, ezért egyben esztétikus is. És egyúttal etikája is van: szabályokat kell követned, hogyan is élhetsz benne. Az otthon megkülönböztet. Megkülönböztet a »mi« és az »ők« között, az esztétikus és a csúnya között, az etikus és az etikátlan között. Az élet e három kategóriáját aláásta a modernizmus. Az első világháború óta láthattuk a politikai különbségek, a »mi« és az »ők« meghaladására tett kísérleteket, ezekből született a nemzetekfölöttiség ideológiája. Az európai eszme nem a második, hanem az első világháború után született. Az esztétikában kísérlet történt a szépség nyelvének meghaladására. A modernista építészet kidolgozta a funkcionalizmus filozófiáját, amivel nem beszélhetünk szépségről és csúnyaságról, mert a ház egy gépezet, funkciókkal. Az etikában pedig az erkölcsi, morális relativizmus felemelkedésének lehettünk tanúi az első világháború óta. A kulturális antropológusok a földgolyó különböző sarkaiba mentek, hogy megállapítsák, a nyugati civilizáció nem jobb és nem különbözik más kultúráktól. A modernizmus mozgalma aláásta az otthon kategóriáit. Így most az oikofóbia korában élünk, amikor az otthonunk, a nemzetünk karakterét aláássa az annak meghaladását hirdető ideológia. Az emberek most bizonytalanabbak az identitásukat illetően. De itt lehet az idő arra, hogy visszaköveteljük az identitásunkat, az esztétikánkat és az etikánkat.Sokan mondják, hogy a ‘68-asok nemzedéke volt ennek a progresszivizmusnak az utolsó hulláma, akik mostanáig az európai intellektuális élet mainstreamjét alkották. Úgy látja, eljött a friss gondolatok és az új nemzedékek ideje?Bizonyosan. De nem vagyok biztos a ‘68-asokkkal kapcsolatban: volt egy utánuk következő nemzedék is, akik a nyolcvanas években nőttek fel, a mai rendszer menedzsereivé, működtetőivé váltak, és ők is nagyon ellenzik az oikos, az otthon eszméjét. Mindenesetre, én látom a változást. Látom egy új nemzedék felnövekedését, látok kezdeményezéseket Európa-szerte. Nem vagyunk xenofóbok, nem vagyunk őrült nacionalisták. De szeretnénk megvédeni a nemzeti kultúráinkat és hagyományainkat. Minden területen látok kezdeményezéseket, politikától az esztétikáig (hagyományosabb építészetig, művészetig, zenéig és irodalomig). Az új nemzedék nem tagadja az »oikoszt«.”
Rajcsányi Gellért interjúját híroldalunkon olvashatják.

Baudet: Soha nem valósulhat meg Európa politikai uniója

Szükség van a nemzeti szuverenitásra, hogy működő joguralmat és valódi demokráciát biztosítsunk, a demokrácia megőrzése érdekében ezért korlátozni kell a nemzetek feletti intézményeket – mondta a Mandinernek Thierry Baudet holland jogfilozófus és történész, aki nem találja radikálisnak az EU megszüntetésének gondolatát. A könyvek sorát szerző Baudet az európai nemzetek kultúrájának, az európai civilizációnak a híveként ítéli el az identitásunk felszámolására törekvő, évszázados progresszív kísérletet – erről beszélt a Danube Institute vendégeként Budapesten is.

„Amikor a nemzeti identitásokról beszélünk, kitérhetünk az Oikophobie című könyvére is: miről szól ez az írása?

Az oikofóbia a xenofóbia ellentéte. A xenofób elutasítja az idegen, távoli dolgokat. De el lehet utasítani azt is, ami közel van hozzád. Például az otthonod. Az »oikosz” görög szó jelentése: otthon. Az otthon az a hely, amit három jellemzővel írhatunk le. Az otthon a hely, ahol létezünk, ami egy gyönyörű hely, ezért egyben esztétikus is. És egyúttal etikája is van: szabályokat kell követned, hogyan is élhetsz benne. Az otthon megkülönböztet. Megkülönböztet a »mi« és az »ők« között, az esztétikus és a csúnya között, az etikus és az etikátlan között. Az élet e három kategóriáját aláásta a modernizmus. Az első világháború óta láthattuk a politikai különbségek, a »mi« és az »ők« meghaladására tett kísérleteket, ezekből született a nemzetekfölöttiség ideológiája. Az európai eszme nem a második, hanem az első világháború után született. Az esztétikában kísérlet történt a szépség nyelvének meghaladására. A modernista építészet kidolgozta a funkcionalizmus filozófiáját, amivel nem beszélhetünk szépségről és csúnyaságról, mert a ház egy gépezet, funkciókkal. Az etikában pedig az erkölcsi, morális relativizmus felemelkedésének lehettünk tanúi az első világháború óta. A kulturális antropológusok a földgolyó különböző sarkaiba mentek, hogy megállapítsák, a nyugati civilizáció nem jobb és nem különbözik más kultúráktól. A modernizmus mozgalma aláásta az otthon kategóriáit. Így most az oikofóbia korában élünk, amikor az otthonunk, a nemzetünk karakterét aláássa az annak meghaladását hirdető ideológia. Az emberek most bizonytalanabbak az identitásukat illetően. De itt lehet az idő arra, hogy visszaköveteljük az identitásunkat, az esztétikánkat és az etikánkat.

Sokan mondják, hogy a ‘68-asok nemzedéke volt ennek a progresszivizmusnak az utolsó hulláma, akik mostanáig az európai intellektuális élet mainstreamjét alkották. Úgy látja, eljött a friss gondolatok és az új nemzedékek ideje?

Bizonyosan. De nem vagyok biztos a ‘68-asokkkal kapcsolatban: volt egy utánuk következő nemzedék is, akik a nyolcvanas években nőttek fel, a mai rendszer menedzsereivé, működtetőivé váltak, és ők is nagyon ellenzik az oikos, az otthon eszméjét. Mindenesetre, én látom a változást. Látom egy új nemzedék felnövekedését, látok kezdeményezéseket Európa-szerte. Nem vagyunk xenofóbok, nem vagyunk őrült nacionalisták. De szeretnénk megvédeni a nemzeti kultúráinkat és hagyományainkat. Minden területen látok kezdeményezéseket, politikától az esztétikáig (hagyományosabb építészetig, művészetig, zenéig és irodalomig). Az új nemzedék nem tagadja az »oikoszt«.”

Rajcsányi Gellért interjúját híroldalunkon olvashatják.

Jun 17 '14
DeMuth: A koncentrálódó hatalom bajok forrása lehet
Az EU alapötlete a szabadkereskedelem gondolata volt, mára viszont jóval túlmentek ezen. Sokkal kevesebb központi szabályozásra lenne szükség Brüsszelből – mondja a Mandinernek Christopher DeMuth amerikai jogász, aki a nyolcvanas években Reagan elnök „deregulációs cárjaként”, majd Jelcin tanácsadójaként dolgozott. Az American Enterprise Institute magát libertáriusnak nevező volt elnöke aggódik a bankok és az államok összefonódása, valamint az EU túlszabályozottsága miatt. Inkább a hatalom szétterítését támogatja – Magyarországon is. DeMuth kapitalista kiáltvánnyal száll szembe a kapitalizmust temető újbaloldali gondolkodókkal, és erről beszélt a Danube Institute meghívására Budapesten is.
„Sokkal kevesebb központi szabályozásra lenne szükség Brüsszelből – sok szabályozói hatalom van olyan szereplők kezében, amelyekről soha nem hallott senki és senki nem tudja, mit csinálnak. Nem tudom, honnan van az autoritásuk. Én azt szeretném, hogy a politikai hatalom minden birtokosa közel legyen azokhoz az egyénekhez, akiknek el kell számolniuk a szavazókkal. Az EU alapötlete a szabadkereskedelem gondolata volt, mára viszont jóval túlmentünk ezen. Szerintem fel kell készülnünk arra is, hogy Görögország adott esetben elhagyja majd az eurózónát. Az emberek mintha azt színlelnék, hogy ez nem történhet meg. De Görögország csődben van, a legkevésbé fájdalmas dolog a valuta leértékelése lenne. Európában mindenki azt mondja, hogy ezt nem tehetik meg, mivel Európa múltja problémás, és ez az, ami összeköt minket. Pedig ez nem összehoz minket, hanem szétfeszít. (…)
A szocializmussal Közép-Kelet-Európa országai rettenetes évtizedeket éltek meg, amelyekben rengeteg károkozás történt. Azt gondolom, hogy valamennyi ország – Magyarország is – a helyes útra lépett a rendszerváltozáskor, de volt néhány visszalépés is azóta. Emiatt néhány ember azt gondolja, hogy a korai lépések is diszkreditálódnak – pedig nem. Természetszerű, hogy visszalépések és nehéz időszakok vannak, hiszen a kommunizmus még a magyar formájában is elképesztően sok kárt okozott. Nem szeretem, amikor amerikaiak jönnek és megmondják mit kellene csinálni – ez kissé nevetséges, az amerikaiak mindig csak jönnek.Ezért nem is recepteket ajánlok, csak egy szimpatizáló, jóindulatú megfigyelőként mondom: a gyors liberalizációt indokolja például Észtország sikeressége is. Magyarország egy kis ország önálló történelemmel és kultúrával. Én pedig egy kisebb államot pártoló libertárius vagyok, és ezt támogatom Magyarország esetében is. Viszont ma nem foglalkoztat nagyon, hogy több hatalmi koncentráció van Magyarországon, mint amennyi az én ízlésemnek megfelel. Egyrészt nem gondolom, hogy annyira rossz lenne a helyzet, és mindenképpen jobb, mint 1970-ben. Tehát fokozatokról beszélünk. Ha koncentrálódni kezd a hatalom – legyen szó kommunizmusról vagy vegetarianizmusról –, baj lesz.”
Zulik Ákos interjúját híroldalunkon olvashatják.

DeMuth: A koncentrálódó hatalom bajok forrása lehet

Az EU alapötlete a szabadkereskedelem gondolata volt, mára viszont jóval túlmentek ezen. Sokkal kevesebb központi szabályozásra lenne szükség Brüsszelből – mondja a Mandinernek Christopher DeMuth amerikai jogász, aki a nyolcvanas években Reagan elnök „deregulációs cárjaként”, majd Jelcin tanácsadójaként dolgozott. Az American Enterprise Institute magát libertáriusnak nevező volt elnöke aggódik a bankok és az államok összefonódása, valamint az EU túlszabályozottsága miatt. Inkább a hatalom szétterítését támogatja – Magyarországon is. DeMuth kapitalista kiáltvánnyal száll szembe a kapitalizmust temető újbaloldali gondolkodókkal, és erről beszélt a Danube Institute meghívására Budapesten is.

„Sokkal kevesebb központi szabályozásra lenne szükség Brüsszelből – sok szabályozói hatalom van olyan szereplők kezében, amelyekről soha nem hallott senki és senki nem tudja, mit csinálnak. Nem tudom, honnan van az autoritásuk. Én azt szeretném, hogy a politikai hatalom minden birtokosa közel legyen azokhoz az egyénekhez, akiknek el kell számolniuk a szavazókkal. Az EU alapötlete a szabadkereskedelem gondolata volt, mára viszont jóval túlmentünk ezen. Szerintem fel kell készülnünk arra is, hogy Görögország adott esetben elhagyja majd az eurózónát. Az emberek mintha azt színlelnék, hogy ez nem történhet meg. De Görögország csődben van, a legkevésbé fájdalmas dolog a valuta leértékelése lenne. Európában mindenki azt mondja, hogy ezt nem tehetik meg, mivel Európa múltja problémás, és ez az, ami összeköt minket. Pedig ez nem összehoz minket, hanem szétfeszít. (…)

A szocializmussal Közép-Kelet-Európa országai rettenetes évtizedeket éltek meg, amelyekben rengeteg károkozás történt. Azt gondolom, hogy valamennyi ország – Magyarország is – a helyes útra lépett a rendszerváltozáskor, de volt néhány visszalépés is azóta. Emiatt néhány ember azt gondolja, hogy a korai lépések is diszkreditálódnak – pedig nem. Természetszerű, hogy visszalépések és nehéz időszakok vannak, hiszen a kommunizmus még a magyar formájában is elképesztően sok kárt okozott. Nem szeretem, amikor amerikaiak jönnek és megmondják mit kellene csinálni – ez kissé nevetséges, az amerikaiak mindig csak jönnek.

Ezért nem is recepteket ajánlok, csak egy szimpatizáló, jóindulatú megfigyelőként mondom: a gyors liberalizációt indokolja például Észtország sikeressége is. Magyarország egy kis ország önálló történelemmel és kultúrával. Én pedig egy kisebb államot pártoló libertárius vagyok, és ezt támogatom Magyarország esetében is. Viszont ma nem foglalkoztat nagyon, hogy több hatalmi koncentráció van Magyarországon, mint amennyi az én ízlésemnek megfelel. Egyrészt nem gondolom, hogy annyira rossz lenne a helyzet, és mindenképpen jobb, mint 1970-ben. Tehát fokozatokról beszélünk. Ha koncentrálódni kezd a hatalom – legyen szó kommunizmusról vagy vegetarianizmusról –, baj lesz.”

Zulik Ákos interjúját híroldalunkon olvashatják.

Jun 14 '14
Elment Grosics, a bányász Bagira„Lesállás. Lesállás. Kedves hallgatóim, lesállás.” Mint amikor Szepesi György belesírt a mikrofonba, olyan keserű érzés fogott el, meghallva, hogy Grosics Gyula meghalt; és a szomorú helyzethez igazán az illene, ha most ballonkabátban cigarettáznék nekrológírás helyett, miközben ver az eső, fél kézzel fejem fölé tartok egy szétázott Népsportot, ahogy bejátsszák Kossuth recsegő fonográffelvételét, majd az Egmont-nyitányt.Grosics Gyula, a dorogi Fekete Párduc, a bányász Bagira, a nyolcvanhatszoros válogatott kapus, a nemzet elhunyt sportolója ugyanis a földim volt. Ha bármikor el kellett helyeznem Dorogot egy partvonalon kívüli közönség szellemi térképén, mindig azt mondtam, hogy Dorog bányászváros és két játékost is – Grosicsot és Buzánszkyt – adott az Aranycsapatnak. Az igazi, régi dorogiak egykor úgy érezték meg a szén szagát a föld alatt, mint a disznók a szarvasgombát. Ha kőszenet láttak, bevadultak, akár csak akkor, ha kétgólos hátrányból jött föl a Dorogi Bányász 2-2-re egy pesti csapat ellen. Innen indult Grosics Gyula, hogy végül a hatodik magyar gól után cigánykereket hányjon a Wembley-ben.Nos, a szénbánya több mint tíz éve bezárt, ma meghalt Grosics, nem folytatom. Egy identitás kerül lassan referencia-nélküli térbe, hogy végül magára maradjon, mint egy harmincéves kapus utolsó ép ujja. Vagy mint az osztály bénája, aki utoljára marad a csapatválasztáson és betuszkolják a kapuba?Grosics önéletrajza, az Így láttam a kapuból gyerekkorom legtöbbet forgatott sportkönyve volt, egy időben kívülről fújtam az Amire Háda bácsi megtanított fejezetet. (A Grosics-villa titka sajnos nem volt meg a magyar sportújságírás Szabó Dezsőjétől, Bocsák Miklóstól, hiába volt ez a nyolcvanas évek akkora bulvártémája, mint később Sebők Vili Porschéja.) Csak én már akkor kezdtem dorogi meccsekre járni, amikor Czifferi jutott helyi nyűgös zseninek, kihagyott tizenegyesei nem egy belső vérzést okoztak a pohárevő dorogi szurkolóna. Hányszor hallottam az ügyeletes hétvégi Czivisz-alászaladások után a dorogi pályán a légópince felőli saroknál a korlátot támasztó svejcisapkás alkoholistától át az iskolaigazgatómig, hogy bezzeg a Grosics, A Fekete Párduc!Grosics azt jelentette, hogy valaha voltunk valakik.Mert legyen szó fekete-fehér felvételekről vagy színes interjúkról, Grosics Gyula mindig tekintélyt parancsolt. Áradt belőle valami rettentő szimmetria. Nála méltóbb nincs a cerberus címre. (Ugyan már ki mondaná a Grosics kapus-válogatottsági számát megdöntő, szürke macinaciban Magnumot nyaló Király Gáborra, hogy cerberus? Ő portás.)

Elment Grosics, a bányász Bagira

„Lesállás. Lesállás. Kedves hallgatóim, lesállás.” Mint amikor Szepesi György belesírt a mikrofonba, olyan keserű érzés fogott el, meghallva, hogy Grosics Gyula meghalt; és a szomorú helyzethez igazán az illene, ha most ballonkabátban cigarettáznék nekrológírás helyett, miközben ver az eső, fél kézzel fejem fölé tartok egy szétázott Népsportot, ahogy bejátsszák Kossuth recsegő fonográffelvételét, majd az Egmont-nyitányt.

Grosics Gyula, a dorogi Fekete Párduc, a bányász Bagira, a nyolcvanhatszoros válogatott kapus, a nemzet elhunyt sportolója ugyanis a földim volt. Ha bármikor el kellett helyeznem Dorogot egy partvonalon kívüli közönség szellemi térképén, mindig azt mondtam, hogy Dorog bányászváros és két játékost is – Grosicsot és Buzánszkyt – adott az Aranycsapatnak. Az igazi, régi dorogiak egykor úgy érezték meg a szén szagát a föld alatt, mint a disznók a szarvasgombát. Ha kőszenet láttak, bevadultak, akár csak akkor, ha kétgólos hátrányból jött föl a Dorogi Bányász 2-2-re egy pesti csapat ellen. Innen indult Grosics Gyula, hogy végül a hatodik magyar gól után cigánykereket hányjon a Wembley-ben.

Nos, a szénbánya több mint tíz éve bezárt, ma meghalt Grosics, nem folytatom. Egy identitás kerül lassan referencia-nélküli térbe, hogy végül magára maradjon, mint egy harmincéves kapus utolsó ép ujja. Vagy mint az osztály bénája, aki utoljára marad a csapatválasztáson és betuszkolják a kapuba?

Grosics önéletrajza, az Így láttam a kapuból gyerekkorom legtöbbet forgatott sportkönyve volt, egy időben kívülről fújtam az Amire Háda bácsi megtanított fejezetet. (A Grosics-villa titka sajnos nem volt meg a magyar sportújságírás Szabó Dezsőjétől, Bocsák Miklóstól, hiába volt ez a nyolcvanas évek akkora bulvártémája, mint később Sebők Vili Porschéja.) Csak én már akkor kezdtem dorogi meccsekre járni, amikor Czifferi jutott helyi nyűgös zseninek, kihagyott tizenegyesei nem egy belső vérzést okoztak a pohárevő dorogi szurkolóna. Hányszor hallottam az ügyeletes hétvégi Czivisz-alászaladások után a dorogi pályán a légópince felőli saroknál a korlátot támasztó svejcisapkás alkoholistától át az iskolaigazgatómig, hogy bezzeg a Grosics, A Fekete Párduc!

Grosics azt jelentette, hogy valaha voltunk valakik.

Mert legyen szó fekete-fehér felvételekről vagy színes interjúkról, Grosics Gyula mindig tekintélyt parancsolt. Áradt belőle valami rettentő szimmetria. Nála méltóbb nincs a cerberus címre. (Ugyan már ki mondaná a Grosics kapus-válogatottsági számát megdöntő, szürke macinaciban Magnumot nyaló Király Gáborra, hogy cerberus? Ő portás.)